Budapest izgalmas város lett az utóbbi időben. Persze lehet, hogy az ott lakók egy része nem ilyen izgalomra vágyott, de mint tudjuk, kívánságainkkal vigyázni kell, mert megvalósulnak. Még ha nem is mindig pontosan úgy, ahogy szerettük volna.
Múlt héten annyira belejöttem a felderítésbe, hogy ismét nekiindultam. Minek mindig drága pénzen külföldre menni és a kevés euróval az amúgy is kőgazdag imperialistákat hízlalni, mikor mostanában itthon is annyi érdekes dolog történik.
Ezúttal célirányosabban fogtam a feladat megvalósításához, ennek érdekében még a tömeg(közösségi)közlekedést is igénybe vettem. A Blahánál szálltam le, ahol mindjárt megérintett a város egyre inkább multikulturális jellege.
Innen bevetettem magam egykori szűkebb hazámba, a Józsefváros mélyébe. A Köztársaság tér sarkán megcsodáltam az egykori japán étterem új funkcióját. Az aktuális világvége előtt mindig megszaporodnak a spirituális, okkultista, ezoterikus stb. hirdetések és cégtáblák. Már a legutóbbi tatabányai kirándulásnál is meglepődve tapasztaltam, hogy kedvenc kínai áruházam (ahol talán az országban egyedül minipalackos axe deót árultak, igen jó áron) helyén a Hit Gyülekezete vert tanyát.
Elsétáltam az Erkel színház előtt (meglepő, de még mindig Erkel színház) és szemügyre vettem az egykori MSzP (előtte MSzMP) székházat. Felbátorodva a neten látott filmen (szellemvárosok blog) megpróbáltam behatolni az objektumba, de zárt kapu és vastag láncok állták utamat. Viszont a mellette levő épület, ami szintén üresen áll, nyitva volt.
Itt mindjárt egy csapat jókötésű fiatalember került elibém, akikről kiderült, itt laknak. Mindjárt összebarátkoztunk, némi apróval is megtámogatva a friss kapcsolatot. Nem látszottak igazán hajléktalannak, viszont szemmel látható helyismerettel rendelkeztek. Megígérték, ha legközelebb erre járok, szívesen körbevezetnek, amit én örömmel fogadtam, még egy kis célprémiumot is kilátásba helyezve. Sajnos, mennem kellett tovább a fő cél, a Keleti-pu. irányába. Még csináltam a Köztársaság téren néhány képet, most sűrűbb volt a népesség, mint legutóbb.
Ezután átvágtam a Fiumei úton. A Baross szobor is kezdett közel-keleti jelleget ölteni.
A pályaudvar előtti téren kedélyes tüntetés zajlott. Afgánoknak gondoltam őket. Erre azért mernék így tippelni, mert egy Afghanistan feliratú zászlót lobogtattak.
Ha legközelebb Pestre megyek, vinnem kell magammal egy részletes Közel-kelet atlaszt és egy néprajzi lexikont, továbbá nem ártana, ha elmélyednék az urdu, pastu és egyéb egzotikus nyelvek ismeretében. Ezek nélkül a turista mostanában teljesen elveszettnek érezheti magát.
Megpróbáltam szokott magabiztosságommal áthatolni a rendőrkordonon, vagy legalábbis megkerülni azt, de vastag rács állta utamat.
A rács mögött a szabadság földje tűnt elém, jólöltözött emberek siettek vonatjuk felé, vagy éppen csak bámészkodtak, ahogy jómagam. Végre a Kerepesi út felől bejutottam az ígéret földjére.
A bejáratnál posztoló rendőrök nyelvi azonosító tesztnek vetették alá a befelé indulókat, mindenkit hangos jó napot kívánokkal köszöntöttek. (a megszokottal ellentétben eme köszöntés után nem kértek sem jogosítványt, sem forgalmit). Eljátszottam a gondolattal, hogy magam is hangos Salaam! üdvözléssel viszonzom a jókívánságot, de nem akartam a szemmel láthatóan feszített élethelyzetben leledző hatóság idegeit tovább borzolni. Odabent úgy éreztem magam, mint anno, mikor Kelet-Berlinből nagy nehezen végre átjutottunk a friedrichstrassei állomás náci időket idéző kommunista vegzatúrája után Nyugat-Berlinbe. Csend, béke, nyugalom hármassága. Megnéztem a rácsot a boldogabbik végéről is, érdeklődtem a pénztárban a vonatokról, különös tekintettel a bécsi gyorsra, majd erőgyűjtésre beültem a peronon lévő restibe.
Iszogattam a sörömet és azon merengtem, milyen érdekes a világ. Meg, hogy milyen jó dolgom van. Tőlem húsz méterre, a fal másik oldalán rendőrkordon és tüntetés, én meg itt élvezem a civilizáció vívmányait. Állítólag az angolok így hódították meg az egész világot. Ültek a teraszon, nézték az afrikai naplementét, kortyolgatták a jóféle viszkit (szorongásoldó plusz fertőtlenítőszer), miközben a feketék vidáman mészárolgatták egymást a közeli őserdőben. Lehet, ha akkor élek, egy második Livingstone lett volna belőlem? De legalább egy Stanley.
Még csináltam egy képet a vidám lehúzásról elnevezett pénzváltóról (figyelem, marge 70Ft!!!),
majd nekiindultam, hogy megkeressem kedvenc réldzsetemet. A Spirit of Zurich éppen induláshoz készülődött, nevével ellentétben München felé. Jócskán volt még idő, ezért felszálltam és végigsétáltam, szívjak egy kis európai (légkondicionált) levegőt.
Váltottam néhány kedves szót a német hostesslánnyal, egy régebbi hölgyismerős keresésének ürügyén. (Stella, merre vagy?). Majd leszálltam és vártam, hogy a fekete-piros szerelvény nekiinduljon.
Ez nem volt egy tuti dolog, ahogy a mellettem álló vasutasok izgatott beszélgetéséből és telefonálásából kiderült, tíz perccel indulás előtt még nem volt mozdonyvezető. Nemsokára megjött azért ő is, stílszerűen a síneken át, így most már nem volt semmi akadálya annak, hogy a 13.10-es RailJet, wie gesagt, vorschriftsmaessig, kifusson Bécs-München irányába. Még integettem kicsit, majd elégedetten elhagytam a pályaudvart. Minden oké, rend, fegyelem és tisztaság, a vonatok járnak, gondoltam magamban. (Mekkorát tévedtem! Másnap valaki, azóta sem derült ki, kicsoda, visszarendelte a rendőröket a pályaudvarról és elszabadult a káosz. Nem kell ahhoz a nyugati bulvársajtó rosszindulata, hogy rossz hírünket keltsék, elég néhány magyar(?) bürokrata is.)
De szerdán délután még minden szépnek és jónak látszott, az aluljáróban lévő menekülteket meg már szinte megszoktuk. Közben gyűltek a katasztrófaturisták is a Baross téren.
Még csináltam egy záróképet, állítólag a világ nagy tévétársaságai is a Keleti-pu. látképével zárják a híradót mostanában.
Hazafelé ismét keresztül vágtam a Köztársaság téren (II. János Pál pápa tér),
elsétáltam a Szabó Ervin könyvtárig, mi több, be is mentem.
(itt nem álltak rendőrök, annál több csinos diáklány). Ettem egy sütit. (figyelem, utazó, egy ideje nem adnak csapvizet a sütihez, vegyél szódát vagy méregdrága palackos vizet, vagy hozzál magadnak innivalót! Nekem adtak a nagy pofám miatt, de mondtam, legközelebb csak olvasni jövök!) Éltem az olvasójegyem által biztosított mosakodási lehetőséggel, ücsörögtem egy kicsit az előtérben, mindeközben megéheztem. Úgyhogy a szomszédos teraszon fogyasztottam némi szerény elemózsiát. (igen, a süti után, ennem kellett, leesett a vércukrom)
Körbefényképeztem a Kálvin-teret, ez a művelet múltkor a nagy hajszában kimaradt. Lassan elindultam a Nyugati felé, egyrészt, mert nagyjából arra van a hazamenet, másrészt meg egy ismerősöm jelezte, hogy este hétkor valamiféle tüntetés lesz, ha már Pesten járok, ugyan készítsek már néhány képet.
A Deák térnél belvárosi irányt vettem, mert a sok sétától megint leülhetnékem támadt. Nem találtam szimpatikus teraszt, hol a design, hol a személyzet, hol az árak váltak kfogásom tárgyaivá. Valójában ami igazán zavar, az a teraszok erőteljes zártsága, elhatároltsága a sétálóutca-résztől. Lehet, hogy a vendégeket akarják védeni az esetleges zaklatástól, de szerintem ez totálisan hibás felfogás és bizonyára legalábbis részben a magyar nép szörnyű befelé forduló lelki alkatára vezethető vissza. Páirzsban,Rómában, de akár Bécsben is az a legjobb, hogy ezeken a teraszokon ülve az ember szinte benne él az utca forgatagában, egy kávé áráért akár fél napig elücsöröghet és élvezheti az utca(színház) nyújtotta élményeket. És persze még ismerkedni is sokkal jobban lehet… Viszont bementem, a Hugo Bossba, felbróbáltam egy világosdrapp velúr mokasszint, ebben a színben még nincs. Meg nem is lesz mostanában, leértékelve is hatvan körül volt.
Úgyhogy nem ültem be sehová. Talán a Café de Paris lehetett volna kivétel a Vörösmarty téren, de hiába szemeztem az amúgy átlagos külsejű személyzettel, nem vette a fáradságot, hogy odajöjjön és esetleg megpróbáljon meggyőzni a hely előnyeiről. Ha már 900 Ft egy sima kávé. Ha nem, hát nem. Máshol 3 euróért minimum egy mosolyt is kapok a kávé mellé.
Ücsörgés helyett kulturálódtam. Mint köztudott, rámfér. Régen jártam a Szt. István bazilikában. A lépcsőn jókora csoport fényképezkedett. Hamar bejutottam, nem kellett egy órát sorba állni, mint a nagyobb testvér Szt. Péter bazilikánál. Kicsit leültem magamba szállni, de azért fényképeztem is.
A Nyugati-térnél már volt valami készülődés, de a hét óra még odébb volt. Elsétáltam a pályaudvarig, hátha itt is történik valami. Az Eiffel-tér mögötti trazitzóna szinte felüdülés a Baross-téri aluljáró után.
Kezdett megint kifogyni belőlem a lendület, ezért a közeli kávézóban vételeztem egy süteményt Befaltam, kicsit bambultam (ebben jó vagyok) majd visszamentem a tüntetés helyszínére. Itt már jócskán gyűlt a nép.
Kerestem egy magaslati helyet, ahonnan fotózni is tudtam, meg (nép)számolni. Biztos, hogy többezren voltak, meglepetésemre csupa jóarcú, jólöltözött (fehér)ember. Végülis Budapest világváros, vannak arab negyedek, meg kevésbé arabok.
Még egy hölgytüntetővel is beszélgettem, muszáj volt, belelógott a képbe. Nem értettünk egyet pár dologban, bemutatkoztunk egymásnak, azután engedtem a dolgára. Nem fogott meg igazán, akkor talán jobban kerestem volna az egyező véleményt. A tüntetők elvonultak,
én meg a busz felé sétálva még beültem a Morrisons-ba egy sörre. Amiből nem lett semmi, mert nagyon meleg volt odabent. Tíz körül értem Zsámbékra, amiről ismételten megállapítottam, hogy a béke szigete.
