A busz tényleg nagy volt. Igaz, hogy a vécéajtó be volt hegesztve, a hamutartók le voltak szögelve, a hátsó szélvédőről pedig messzire virított az ELADÓ/ZU VERKAUFEN felirat, viszont valóban nagy volt. (ja, és a dvd-nek sem volt hangja). Mindez azonban cseppet sem zavarta a Wettenberge partnerkodni induló zsámbéki és töki csapatot.
Bár úgy elképzeltem, hogy egy elszántabb buszvásárló-jelölt ránkvillog az autópályán, beáll velünk egy parkolóba, gyorsan megalkuszik a pilótákkal, az euroköteg és a kocsikulcsok cseréje után minket meg pakkjainkkal együtt kiraknak valahol félúton. Bővíthettük volna a Landzeit-restik kínálatát lángossal.
A már megszokott hajnali indulást (meg lehet ezt szokni???) követően kellemesnek ígérkező időben vágtunk neki a szinte pontosan ezerkilométeres útnak. Majd megálltunk. Ismét nekiindultunk. Nem könnyű harminc ember vese- és hólyagműködését szinkronizálni, ehhez adjunk hozzá sofőrcserét, kártyafeltöltést, pénzváltást, tankolást mittomén. De szerencsére nem volt semmi zűr, ca. 14 óra alatt kiértünk – máskor is ennyi. Most már az eltévedések izgalma sem tud színt vinni az ilyen utakba, vezet a műhold.
A prominensek (gyk. önkormányzati vezetők) persze nem keveredtek (Balogh Kálmán barátunk kivételével – a szerk.), külön autóval, de ugyanazon úton igyekeztek célt érni.
Azért estére mindenki odaért testvérvárosunkba, Wettenbergbe. A többünk által jól ismert szeretetteljes fogadtatás, szállásfoglalás. Másnap már feladatok vannak, meglátogattuk a legutóbbi ottlétünk óta körzetesített új iskolát. Új sportcsarnok, új focipálya – igaz, utóbbi a helyi sportegyesülettel közösen. Ez igen! Odabent tágas terek, az évjáratok változó létszámának megfelelően „variálható” falak. Miután a delegációt megelőzve érkeztem – nem volt nehéz – szokott arcátlanságommal mindjárt az igazgatói titkárságig hatoltam, ahol Burggraf úr – megörülve annak, hogy otthagyhatja a minden igyekezete ellenére csak szaporodó papírhegyeket – külön vip vezetést tartott számomra. Miközben elmondta, hogy ő kezeli az iskola belső híradóját, az iskolaújságot, meg az iskola honlapját is. Ezt úgy az iskolaigazgatóság mellett. Továbbá pályázatokat ír, kiállítást szervez, meg még amit nem értettem.
Közben megérkeztek a többiek is, úgyhogy bejártunk megint mindent. A kémia laborban tanár híján ücsörgő fiatalok már ismerősként üdvözöltek, az igazgató úr külön felhívta a figyelmüket a felügyelet nélkül folytatott kémiai kísérletek veszélyire. Ezenkívül volt sokszemélyes oktatókonyha, elektrotechnikai labor és műhely, számítógépekkel is gazdagon felszerelt könyvtár, szóval minden, ami szem-szájnak ingere. Igen, menza is, meg büfé is. Mi is kaptunk enni, diákok-tanárok (vendégek) ugyanazt eszik. Azután haza, délutáni szabad program, kis pihenés, átöltözés, majd a hagyományos kulturális est. Mi is vittünk programot, sajnos, a táncosok nem tudtak velünk jönni, maradt az éneklés.
Másnap pedig a program fénypontja, a mese- és kirakodóvásár. Ez a nap Németországban ünnepnap, Krisztus mennybemenetele, továbbá apák napja. (ezt itthon nem lehetne? – a szerk.)
Az előző napi hűvös, szeles időnek nyoma sincs, az égiek megkönyörültek rajtunk. A csapat már kora reggeltől dagasztotta a tésztát, majd sütötte a lángost, mérte a bort. A sorok is hamar kígyózni kezdtek a magyar standnál. A lángos az itteniek sokéves szorgoskodása eredményeként ismert étek lett arrafelé, rajtunk kívül még két lángosos volt a vásárban, de már Giessenben is felütötte a fejét egy konkurrens, mint elmondták, egy görög-német házaspár vitte a boltot. De térjünk vissza Wettenberge, pontosabban Wissmarba. Ahogy haladt előre a nap, úgy nőtt a tömeg is, kiváltképp a magyar pavilon körül. (meg persze a szembenlévő franciák körül, akik vörösborban utaztak.) Nem állítanám, hogy nem lehetett némelyek arcán felfedezni az alkoholos befolyásoltság nyomait, de egy ilyen vásár erről (is) szól.
(a cikk a kép után folytatódik)
A hosszúra nyúlt ünnepi csütörtök után pénteken kicsit nehezebben indult a nap. Azért csak összeverődött a társaság egy giesseni idegenvezetésre, ahol tudósítónk tolmácsként fitogtathatta nemlétező hely- és nyelvismeretét. Sajnos, az idő megint rosszabbra fordult, talán ez riasztott vissza többeket attól, hogy felmásszanak a 44 decemberében lebombázott templom megmaradt tornyába a százhetvenakárhány lépcsőn. Bocsánat a pontatlanságért, de az idegenvezető mondta így, mert az iskolások mindig számolják a lépcsőket, de mindig más eredmény jön ki. Szóval végül csak én mentem fel a toronyba Jörg barátommal az egész csapatból. Ez már délután volt, már éppen bezárt volna a szomszédos múzeum, ahol a torony kulcsát őrizték. Mikor a néni megtudta, hogy magyar vagyok, hangos csókolom-csókolom felkiáltással üdvözölt, amit én hasonlóképpen viszonoztam. Majd megvárta, amíg megjárjuk a tornyot, miközben lejárt a munkaideje. Egyébként bánhatja mindenki, aki nem jött fel, a kilátás páratlan, a wettenbergi vár (címlapunkon – a szerk.) szinte karnyűjtásnyi közelségben volt. Giessen nem nagy város, hetvenezres lakosságával élhető léptékű, ahogy mifelénk falun mondják. Sok zölddel, parkokkal, vizekkel, Németország legrégebbi botanikus kertjével, ugyanakkor nagyvárosias bevásárlóutcáival és tereivel. Az itteniek mindig kitalálnak valamit, hogy életet vigyenek a belvárosba, be-, illetve visszacsalják a környéken lakókat és a turistákat. Múltkor dinók voltak, most meg ősállatokat hoztak, egy rettenetes cápát mi is lefényképeztünk. Úgy feküdt ott, mint a partra vetett hal.
Visszatérve a közös programra: délben közös ebéd, ezt követően mindenki ment a dolgára. Jómagam barátom ruhaüzletében – itthon inkább áruháznak mondanák – hűtöttem a levet. Felpróbáltam néhány, a foci EB kapcsán feliratozott divatos ezt-azt, majd ezzel a tevékenységemmel felhagytam, mert sütizni hívtak. Este csendes, beszélgetős vacsora a háziakkal, de kinek-kinek ez szabadon választott volt, más talán belehasított az éjszakába.
Szombat szabad program, illetve delegáltaknak partnerkapcsolati megbeszélés. Mi dolgoztunk, Jörg barátom bemutatta új napelems rendszerét a bolt (áruház) tetején. Lásd fénykép. Minden adatot készséggel a rendelkezésemre bocsátott, százötven oldalas paksamétát fénymásolhattam magamnak, napok óta ezt kerülgetem itthon. Talán ezért is állnak jobban német barátaink, ők nemcsak kerülgetik a munkát.
(Valamelyik elkövetkező számunkban részletesen is bemutatjuk ennek az – itthon nagynak számító – rendszernek a működését, beleértve a gazdaságossági vonatkozásokat is – a szerk.)
Szombat este pedig – szintén hagyományosan – búcsúest. Delegáltjaink erről is lemaradtak, ők már előző nap hazaindultak. Mindig ez a hajsza. Azután jönnek az egészségi problémák, gyomorfekély, magas vérnyomás, pattanás a hal belén. (bal herén – a szerk.). Egyébként, bármilyen sajnálatos is, feltétlenül meg kell itt jegyezni, hogy a zsámbéki hivatalos delegáció folytatta a „lovasista” érában megkezdett nemtelen hagyományt, mindig mindenhonnan következetesen és szisztematikusan elkéstek. Hogy a kis csapaton belül ezt hogyan és miért, azt majd egymás között lekönyvelik, mi ebbe nem látunk bele. Persze, német barátaink ehhez is próbáltak jó képet vágni, betudva ezt valamiféle nyugatbalkáni virtusnak, nekünk, többieknek meg égett az arcunk.
Vasárnap indulás haza. Szomorkás búcsú, ugyanakkor vár a hazaérkezés jóleső izgalma. Az úton a csapat egyik fele éneklet, a másik fele aludt, a harmadik meg mindenféléket csinált. A lendület is tempósabbnak tűnt hazafelé, azért mégiscsak szinte percre pontosan meging 14 óra lett az út. Reszkess, Zsámbék, megjöttünk.
Árkos Antal
Tetszett? Kérem, olvassa el az alábbiakat is, előre is köszönöm:
