Budapest sokat fejlődött az utóbbi pár évben. A megelőző, fájdalmasan hosszú időszak nap- és egyéb lopásai után kezdi végre (ismét?) egy európai nagyváros arcát magára ölteni.
Bécs, Róma, München vagy akár Párizs után már nem kell szégyenkezve, lehajtott fejjel (mert még a kétezres években is így volt célszerű közlekedni a kutyapiszok okán) járni a pesti polgárnak, vagy akár az odalátogató bel- és külföldi népnek. A minden rendű és rangú hajléktalanokat, csöveseket, koldusokat és egyéb deklasszáltakat is sikerült egy kicsit kijjebb szorítani, mindenesetre távolabb a turisták által gyakrabban felkeresett helyektől. Egyre több a sétálóutca, a kellemes leülős-beszélgetős közösségi tér, megszaporodtak a kávéházi és éttermi teraszok, van miért Pestre menni a turistának, még Zsámbékról is.
A közlekedés is sokat javult, pontosabbak, tisztábbak a járművek, vannak menetrendek és tájékoztató táblák – persze legyenek is, hiszen a jegyárak is közelítik Európa nagyvárosainak hasonló tarifáit. (és akkor még nem beszéltünk a szerény hazai jövedelmekről.)
Ebbe a javuló tendenciába csapott bele a bevándorló-áradat. Volt Pesten egyébként is dolgom, melynek végeztével általában megjutalmazom magam egy kis ücsörgéssel a már említett teraszos helyek egyikén, befalva egy süteményt, felhörpintve egy kávét, pohár bort vagy sört, csak úgy egyszerűen nézve ki a fejemből és élvezve a nagyvárosi nyüzsgést olyan turistás módon. (ebben jó vagyok, ezt tudom bárhol Európában, sőt, még Zsámbékon is. (Zsámbék is Európa – a szerk.) Ez egyébként egy római kép, piazza Navona, bocsánat.
Most azonban megfejeltem a feladatot egy kis felderítéssel. Tv-m nincs, a neten van minden meg az ellenkezője, gondoltam a legjobb, ha magam járok utána mindennek. Átsétáltam az Erzsébet-hídon, végigtébláboltam a Váci utca déli részén, átvágtam a Kálvin téren. Láttam az irodaház előtt egy jólöltözött fekete üzletembert(?) is, tudom, hülye vicc, de átfutott az agyamon; mit szólt volna, ha odamegyek, mutatok valami igazolványt és elkezdem bökdösni, miközben tört angolsággal a „You go transit-zone, transit-zone” szöveget ismételgetem.
Megyek tovább, de még mindig semmi. (kivéve néhány kínai turistát. Őket a ferde szemükön túl arról lehet felismerni, hogy fényképezőgép helyett félméteres tablettel fotózzák a nevezetességeket, esélyt sem hagyva így más nációbelinek a helyszín megközelítésére.) Eközben el is fáradtam. Leültem hát a Szabó Ervin könyvtár előtt egy kerthelyiségbe és ettem egy menüt, éhesen még felderíteni sem lehet. Majd tovább a Körút felé. Megcsodáltam az átépített Rákóczi teret, anno mindig itt szálltam le az egyetemről jövet a villamosról, mielőtt hazafelé menet bevetettem volna magam szűkebb hazámba, a nyóckerbe.
A tér tényleg szép, mögötte a Bérkocsis utca házai viszont ugyanolyanok, pontosabban, még lepukkantabbak, mint harminc évvel ezelőtt.
Végre kiértem a Köztársaság térre (bocsánat, II. János Pál tér. Szerintem is nagy ember volt a Wojtila, de miért az én teremet kellett átnevezni?) A hírek szerint itt már sokasodik a szír és afgán nép. Valóban heverésztek a délutáni napsütésben itt-ott kisebb barnabőrű csoportok, de ez nem rázott meg annyira. Mikor srácként itt fociztunk, akkor is voltak erre ilyen (vagy legalábbis hasonló) barnabőrű csoportok, de azok nem heverésztek, inkább szotyolát köpködtek meg snúroztak (pénzdobálós játék – a szerk.).
Csináltam néhány képet, leültem a retro piros padok egyikére (szegény anyám mennyire szeretett jó időben a virágágyások közelében ücsörögni…), majd mentem tovább a Keleti-pu. felé. Ahogy kiértem a híd alól, megcsodálhattam az újjáépített Baross teret az előrehozott Baross szoborral.
Ahogy átkeltem az úton és közeledtem a pályaudvar felé, kezdődtek a bajok.
Mentem beljebb-lejjebb, a helyzet is durvult. Mint a Dagályon vagy a Palán (pesti strandok – a szerk.) csúcsidőben, ember ember hátán. Csak ezek nem fürdőruhában voltak. És ami a képeken nem látszik – már bocsánat – a szag. Na, az ütős.
Amúgy zajlott az élet, kissrácok fociztak, aki labdával, azzal, de kóláspalackkal is. Lépcsőn ülve zöld pénzköteget számolt egy fiatalember. Igen, százeurosoknak tűntek így pár méterről. A többieket nem nagyon hatotta meg a dolog, ezek szerint náluk is volt legalább ennyi? (vagy nem láttak még eurót és nem tudják, mire való…) Amott sátrat állítottak, mint egy kempingben. Már csak a bográcsfőzés hiányzott, szóval olyan igazi happening-feeling (milyen szép angol(?) szó, most találtam ki). De nem pofázok többet, beszéljenek a képek.
Majd a fotózás végeztével elballagtam a pályaudvar főkapujához és feltelepedve a lépcső oldalára élveztem a lemenő nap sugarait. (huhh, ez nagyon művésziesre sikerült).
A fényképet egy leszólított csinos hölgy készítette, ezúton is köszönet érte. Egyébként new-yorki és először járt Budapesten. (ezek az angolszász libák rettentő sznobok, a „Mademoiselle, s'il vous plait” mindig bejön.) Mi lesz, ha egyszer egy igazi franciával akadok össze? (ne féltsenek, volt már ilyen is, egyszerűen magyarra váltok és ezzel mindjárt kibillentem a másik felet a lelki egyensúlyából). Utaltam neki a tarkaruhás és -bőrű néptömegre alant, csak mosolygott. Naja, New York, ott tényleg van minden. (nem tudok képriportot írni róla, első nap ellopták a táskám a géppel együtt. Egyszer megírom ezt is, majd...)
Kipihenvén magam benéztem az indulási csarnokba is. A rendőrkordon láttán mindjárt kisakkoztam, hogy ez csak a Lehár miatt lehet. (18.10, Bécsig). Nem hagyott nyugodni a dolog, némi padon ülés és megfigyelés után én is nekiindultam a kordonnak, simán bejutottam. Határozott (és hát igen, jól öltözött :) fehér emberektől nem kértek jegyet. Végre élvezhettem a pozitív diszkrimináció áldásait, pedig nem tartozom semmilyen kisebbséghez. Most még...
