Előző utibeszámolómat számosan olvasták, ezúton is köszönet érte. Többen biztattak is, folytassam. De ahhoz, hogy az ember utibeszámolni tudjon, útnak is kell indulni. Nosza, rajta!
Valójában csak egy születésnapi sörről volt szó. Kiszaladunk Münchenbe, megisszuk, hazajövünk. De a júliusi párizsi út (lásd cikkünket előző számunkban, illetve honlapunkon és facebook oldalunkon - a szerk.) annyira megfogott, hogy úgy gondoltam, ezt a gyereknek is látni kell. Végül is csak egyszer húszéves az ember (fia).
Vonaton régen ültem, leszámítva kisebb vicinálisokat itt-ott, komoly vonaton harminc éve. Kísért a harmincas szám, meg kellene játszani a lottón. Kár, hogy nem lottózom.
A koncepció az volt - már ezzel is különbözünk némely települési önkormányzattól, ti., hogy egyáltalán van - szóval, az volt, hogy majd éjjel vonat, nappal városnézés, ezzel pénzt, időt, fáradtságot takarít meg aki pénzt, időt, fáradtságot takarít meg.
A vonatjegyet ca. egy óráig rakták-raktuk össze. (Köszönet érte ezúton is K. Sándornénak a Neckermann Szt. István körúti irodájában.) Mert a későn ébredő tudósító olcsón akar utazni, meg gyorsan, de kényelmesen, de leginkább olcsón. Meg akkor, amikor akar. Azért sikerült. Kezdjük hát.
Zsámbék-Budapest-(München). Egy (kettő) zsámbékinak már ez is feladat. Séta busz, busz Moszkva, (bocsánat, Széll Kálmán), metró Keleti pu. Csomag minimális, én rutinos öreg, srác rutinos fiatal. Lehár este kilenckor. A vonat nem is hasonlít az emlékeimben szereplő MÁV szerelvényekre, legalábbis belülről. Kívülről kék ez is, de se nem koszos, se nem rozsdás. Belül hi-tech design, a nyolcvanas évek francia vasútjának (SNCF) stílusában. Boldogan terpeszkednénk el ketten a négyesben, de jön négy kínai, a fele hozzánk. Pont kijön a világátlag. Összehúzzuk magunkat. Panaszra nincs ok, egy japán szumódelegációval sokkal rosszabbul jártunk volna. Másik szakaszban nagyhangú román cigány(?)család, ők kényelmesen utaznak. A külföldi turisták rendre visszafordulnak, hiába a helyfoglalás. Azután megjelenik egy rendőrjárőr is és csend lesz. (tovább a kép után)
Rágunk valamit, inkább pszichésen, mint gyomorilag. Indulunk. (hogy ha elindul a vonat...). De itt nincs szó szívszakadásról, csak jóleső izgalomról. Majd álmosságról. Még jó, hogy egy család vagyunk, nyugodtan rugdoshatjuk egymást szemben ülve. Már tele van a vonat, de még mindig szállnak (fel) és állnak. Ami - nekem - szokatlannak tűnik egy nemzetközi vonaton. A Máv a folyosót is eladta. Vagy valami.
Valahogy elhelyezkedünk, lehetne lazítani, de jön az ellenőrzés. Itt sok változás nincs, nagydarab, durva arcú, mogorva női személy a kaller. Gondolom, a BV-től nyergelt át. Vagy akárhonnan. "Övé a másik jegy?" - mutat kérdőn Toncsira. "Nem, b+, azé a szemüveges kínaié a laptoppal ott szemben" - gondolom magamban. Alszunk(?) tovább. Valahogy simábban, gyorsabban megyünk, átléphettük az osztrák határt. Az állomások mind felújítva, mi van itt, vasúti reneszánsz? Miközben nálunk "nagyjaink" síneket szedettek fel. Elkábulok, Salzburgnál térek magamhoz. Az osztrák nem kérdez semmit, egyből beazonosítja a jegyhez tartozó utasokat. Biztos sokat jár továbbképzésre. Újabb kábulat, már Németország. Késünk. Ami nem baj, hiszen mit csinál az ember Münchenben hajnali hatkor a pályaudvaron? Ugyanazt, amit hétkor. Leszáll, nyújtózik, eszik, tanulmányozza a csomagmegőrzőt, mosdik. Rekreációs mosdó egy euróért. Automata öblítővel, ami néha fenékmosó üzembe vált, zenével, fésülködőasztalkával. Meg ötvencentes bónusz tikettel, a következő menet már féláron lesz. Ki se akarunk jönni. Hét euróért komplett fürdőszoba is van, de le nem mosnám a zsámbéki koszt magaról semmi pénzért. (tovább a kép után)
Azért csak kijövünk, irány a belváros. Rövid séta, Igazságügyi Palota, Stacchus a szőkőkutakkal - már működnek - Kaisertor - egyike a megmaradt három városkapunak, majd Neuhauser Str., sétálóutca. Egyelőre kevés lezengő, annál több áruszállító teherautó. St. Michael templom a fehér reneszánsz homlkoztattal - még zárva. Most imádkozhatok az utcán. De mégse, csak egy ugrás a Frauenkirche. Kicsit nehezen találunk be, a környéket átépítik, tatarozzák, felújítják, bármi. Munkamániások, minek ez az állandó variálás? Bezzeg Zsámbékon nyugi van. Bemegyünk, gyertyákat gyújtunk némi aprópénz fejében magunkért és szeretteinkért. Beülünk a padokba, meditálunk. Közben pihenünk. Próbáljuk elképzelni, hová férne el a Romi. Bárhová. Fel akarunk menni a toronyba, ami egyébként lehetséges, de nem most, Mert ott is renoválnak.
Elérünk a Marienplatzra. Ez olyasmi, mint Pesten a Vörösmarty tér. 11-kor kezdődik a nevezetes harangjáték, még tíz sincs. Leülünk a söröző asztalához, majd innen nézzük a látványosságot. Elvileg tízkor nyit, de személyzet sehol. Elnéztem a nyitást? De nem. Fél tizenegykor előkerül egy női személy, felveszi a rendelést. Kérdem, mi van? Széttárja a karját. Kevés a pincér. A blokk szerint Frau Farkasova. Kérdem a gyereket, beállunk?
Pontban 11-kor megkezdődik a harangjáték V. Vilmos herceg és lotharingiai Renáta menyegzőjének emlékére. A kék-fehér bajor vitéz a második összecsapásban lelöki a lotharingiai piros lovagot a lóról. Ahogy mindennap kétszer, főszezonban háromszor. (tovább a kép után)
Szemben van a Ráthaus (városháza), ennek viszont fel lehet menni a tornyába. Mindössze 2.50 per Kopf. Lift, majd némi lépcső. A kilátás pazar, megnézzük fentről, hol söröztünk. Sajnos, az Alpokig most nem látunk el, jönni kell megint. (tovább a kép után)
Lejövünk, távgyalogló programot írok elő magunknak. Álmodtam egy müncheni utcáról másfél éve, amiről kiderült, hogy létezik. (soha nem jártam még ott). Most megkeressük. Nincs messze, csak néhány km. Elmegyünk a régi városháza mellett, át a belváros másik részén, majd ki az Isartoron (Isar kapu). Ami váratlan fordulattal kivezet az Isar (München folyója - a szerk.) partjára. Átmegyünk egy hídon, és északnak fordulunk a folyó mentén. Nagyon hangulatos ligetes rész, sétálókkal, kocogókkal, kutyásokkal, bringásokkal. Utóbbiakkal vigyázni kell, mennek, mint a meszes. Nemcsak itt, bent a belvárosban is. Kíváncsi lennék, hány gyanútlan külföldit ütnek el. Szerintem többet, mint az autósok, mert az utóbbiak nagyon előzékenyek, megállnak. A biciklisek nem. Kertvárosi részbe érünk, ami akár önálló város is lehetne. Útközben felhőkarcoló - HVB Tower.(tovább a kép után)
Megyünk tovább, sorházas rész, mint az elővárosokban, pedig annyit azért nem jöttünk. Megtaláljuk a keresett utcát, kis park van a végén, játszótérrel. Keresem önmagamat meg egy álmot. Leülünk, pihenünk. Sétálnék visszafelé is, de a srác járműpárti. Kipróbáljuk az U-Bahnt meg a tájékozódást. A térképek nagyok, jól áttekinthetők, a jegy 2.60 per fő. (ebben a zónában, ez még belvárosnak számít).
Visszamegyünk a valódi belvárosba, már éhesek vagyunk. Az áruházi etetők szoktak minden nagyvárosban a legjutányosabbak lenni. A Kaufhof tetején lévő önkiszolgáló inkább elegáns étteremnek tűnik hazai szemmel, az étel előttünk készül, nagy adag húsétel, túrótorta, búzasör - mindez kettőnknek elfért 30 pénzbe. Ráadásul a sarokasztalnál lévő ablakból nézhettük evés közben a Frauenkirchét.(tovább a kép után)
Én még el is szundítottam, a kutya nem szólt ránk.
Szedelődzködés, irány a pályaudvar. Útközben betértünk egy CBA-szerűségbe (Rewe), feltöltekeztünk a vonathoz. A csarnokban bambulás, nézelődés, az emeleti terszon egy sör, csak hogy ne ingyen üljünk az asztaloknál. Lent is ültönk egy kicsit a táskáinkon, de a vasúti rendőrök felállítottak. Javukra szóljon, Guten Abend-del indítottak. Értem én, ne legyen hajléktalanszálló a Hbf. Innen üzenem, elférne még néhány pad (csak a perononkon van): Nézegetjük a kijelzőt, végre előkerül a vonatunk, beszállás. Ezúttal urak leszünk, négyágyas hálófülke, népiesen kuset (couchette). Szerencsénk van, utitársaink kultúremberek. Ahogy fiam megjegyezte, nekik már nem volt ilyen szerencséjük. Innsbrucki papa meg kimondottan helyes lánya. Mondom, ott születtem. Mosoly, kis beszélgetés, de mindeki álmos, mindjárt éjfél. Úgyhogy bezárkózunk és alszunk. Kivéve én. Kimegyek és felderítem a mellékest. Hatalmas, gombnyomásra nyíló rokkantbudi (megváltozott munkaképességüek illemhelyisége - a szerk.). Legalább kényelmesen elférek. Vissza a kabinba, szerencsére beengednek. Az ágyak kényelmesek, bár a vonat megy, mint a golyó, sivít, mint a repülőgép. Haladnia kell, Párizs kábé ezer km, a menetrendben meg csupán bő tíz óra van. Felkászálódás, csipatörlés, mosdás, mindjárt megérkezünk. Az ablakból már csupa párizsi előváros látszik. A gyerek még aludna, hiába, még növésben van. Felrázom. Fél tízkor pontosan begurulunk a keletibe. (Gar de l'Est). (tovább a kép után)
Kellemes, nyárias idő. Elköszönünk szimpatikus útitársainktól, vár Párizs. A srácnak egyből tetszik, megnyugszom. Beirányozzuk a szállodát. Kis szorongás, foglalásunk nincs, csövezünk? Elég sok szálloda van a környéken, de már az elsővel szerencsénk van. Igen, augusztus vége már nem igazán főszezon. Be is költözhetünk, amit hálásan fogadunk. Lefürdünk, felfaljuk a maradék német szendvicseket és irány a város. Felemelő érzés, hogy a júliusi út tapasztalatával felvértezeve bennfentes párizsiként mutathatom be a srácnak a várost, mközben tévedhetetlenül találok oda mindenhová. Naná, majd leégek a gyerek előtt. Ráadásul ez a hotel közelebb van a belvároshoz, mint a múltkori, egy órás bóklászás után már a Szajnánál vagyunk. (tovább a kép után)
Notre Dame, majd kimegyünk a sziget csúcsához. Hajóállomás, Pont Neuf. Rengeteg lakat. Mi persze nem hoztunk, egy mozgó lakatárussal lehetne bizniszt csinálni. Bemegyünk a Louvre udvarára. A múzeum keddenként zárva. Nézzük a Tuilleriakban a biciklis rendőrökkel kergetőző fekete szuvenirárusokat. Hazasétálunk, átöltözünk, majd irány a Montmartre. Találunk egy sarkot, ahonnan látszik a kivilágított Eiffel-torony. Holnapig eltesszük, magunkat is.
Kényelmes alvás, nem ráz az ágy és nem ébreszt fel a kalauz. Büféreggeli, nem igazán használjuk ki, előző nap valami romlott dobozos sört vettünk jó drágán az egyik marchéban. Majd a gyaloglás jót tesz. Kijelentkezés, de a táskákat itt hagyhatjuk estig. Miután a hotel neve Lafayette, meg a főúté is, ezért irány az áruház. Megvesszük a múltkor csak szagolgatott parfümöt. Kapunk egy csomó ajándékot is, büszkén lóbálom a fehér Dioros szatyrot. Később még fotózkodom is vele Hausmann báró szobra előtt. (tovább a kép után)
Életre nevelem a gyereket, bemegyünk a táskáshoz. Louis Vuitton. A hölgy csinos, elegáns és kedves. Kinézek egy szép darabot, már úgy értem, táskát. Második polc jobb szél, mintha ma lenne. Ahelyett, hogy levenné, kihúz egy fiókot és kesztyűt vesz. Mi lesz itt, orvosi vizsgálat? Mutatja, lóbőr, disznóbőr, tevebőr, mittomén, milyen bőr. Szegény állatkert. Kigyönyörködjük magunkat, kalkuláljon valami akciósat. Mondja. Elvileg egész jól értek angolul, visszakérdezek: ötszáz? Továbbra is kedvesen mosolyog, nem eröltetetten, nem lenézően. Csak amit mond: 4950 Euro. Egy táska. Basszus. Már a kesztyűnél gyanakodnom kellett volna. Mégis, Monsieur (ez én volnék), mennyi a büdzse? - kérdi. Ezer - hazudom magabiztosan. Hát, most annyiért nincs táskánk, de néha vannak régebbi modellek. És még mindig mosolyog. Imádom. Ránkszánt fél órát, pedig lehet, már az elején tudta, nincs annyi pénzünk. Olyan túl jól ő sem kereshet, már persze ottani mércével. Nemigen futhatja LV táskára neki sem. Egy elegáns úr is van bent, ő is kedvesen mosolyog, de nem az esetem. Látod, fiam, így döglődik a kapitalizmus - okítom a gyereket, aki megértően bólint. Megyünk tovább, Champs Elysée, Diadalív (tovább a kép után)
, majd Kleber sugárút. Hogy meglepje a kölyköt a látvány, a Challiot mögül telibe a Torony. De hiba csúszott a számításba. Most sem mennek a szökőkutak. Bezzeg a képeslapon mind működik. Kellene ezeknek valami rendes vízvezetékszerelő. De a látvány így is fenséges. Ülünk a lépcsőn, nézünk, fényképezünk, majd támadás. Most kisebb a sor, vagy csak a rutin? Jöhetnék évente kétszer-háromszor. A srácnak is tetszik a dolog, azt mondja, el lehetne itt csövezni pár évet. Mi tart vissza? - kérdezem. Fiatal vagy, jóképű, kijössz és találsz magadnak egy csinos baroneszt. Legalább lesz, aki kifizeti apádnak a repülő- vagy vonatjegyet. Franciául meg majd megtanulsz menet közben. Leküzdjük a lépcsőket, majd liftezünk. Pezsgőre továbbra sem futja. Most megnéztem, 12 Euro egy kis (műanyag) pohárnyi. Viszont a korlátra ki van téve egy piktogram, nemcsak poharat, de fényképezőgépet és videokamerát is tilos lehajigálni a magasból. (tovább a kép után)
(tovább a kép után)
Visszafelé bemegyünk az étterembe is. Enni most nem fogunk, de egy ital belefér. Nézzük a Szajnát. Megint jó, és még mindig olcsóbb, mint a pszichiáter. Lemegyünk, fényképezkedés, bambulás. De igyekezni kell, ezúttal kora este indul a vonat vissza Münchenbe. Úgyhogy a múzeum az impresszionistákkal megint kimarad. Kell egy külön kulturális utazást szervezni. Amúgyis rámférne. Végigsétálunk a Szajna-parton, majd irány észak. A szállodában mosolygós búcsúzás, a recepciós hölgy járt a férjével Budapesten. Na, majd ha Zsámbékra is eljutsz - gondolom magamban.
Kényelmes séta a pályaudvarig, még van bő egy óra. Nem tudjuk, melyik a mi vonatunk, ugyanarra az időpontra ki van írva egy müncheni, egy berlini és egy hamburgi. De kiderül, ez egy vonat, igaz, kilóg a pályaudvarról. Próbálom kitalálni, milyen sorrendben keressük fel majd az említett városokat. Lessük a számokat a vagonokon. Berlin is szép és érdekes, de onnan csak gyalog tudunk hazajönni, ahhoz meg messze van. Főleg csomaggal.
Ezúttal két erősebb felépítésű német hölggyel utazunk, mama meg a lánya. A lány is ajándékba kapta a párizsi utat érettségire. Valahogy elférünk. Jópofa ez a vonton alvás, csak elgémberedik a nyakam. Ahogy nézem, mindenkinek több esze volt a kabinban, mint nekem, mindenkinél van kispárna, fiamat is beleértve. Na, majd legközelebb. Hosszabb időre megállunk, mozdonyt cserélnek. Remélem, nem vodkára. De nem, ez nem az a járat.
München reggel már rutinból. Az aprópénzgyűjtök végigszaladnak a csomagmegőrzőn. Ahol állunk, az kimarad ma. Káromkodnak, de elmennek. Mosdó, majd egy nyugis reggeli a sarki kávéházban. München már majdnem Budapest. Elmegyünk megnézni egy szemétbányát, pontosabban egy olyan helyet, ahol a lomtalanításból származó holmikat gyűjtik össze és olcsón árulják. A kincskeresés örömét némileg elrontja, hogy előttünk szervezett magyar csoport áll sorba. Nyitáskor már elő van nekik készítve a terep, minden hifi, komputer stb. cuccot rutinosan beládáznak. Még meg se nézhettük, nem mintha bármit is el tudnánk gyalog hozni. Azért találtunk vásárfiát, égi jel. Egy ezerdarabos puzzle az Eiffel-toronnyal. Ötven centért. Majd én cipelem, mondom a srácnak. Hazafelé séta, vízivás. Több a betét, mint az ásványvíz. Ebéd a sétálóutcában. Schweinebraten zsemlegombóccal, búzasörrel. Meg lehetne ezt a Münchent szokni, harmincezernél több magyar lakik itt bejelentve. Megyünk vissza kedvenc áruházunkba, veszünk pár apróságot. A legalsó szinten elegáns delikátüzlet. Csoki- és italhegyek. Nemhogy biztonsági őrt nem látunk, a pénztárat is alig találjuk. Középen van és a pénztárosra is várni kell. (jó, tudom, van kamera, meg beépített ember, de akkor is). Viszont elegáns magyar kürtőskalácsos is van, négy pénzért. Biztos egy töröké a bolt, gondolom, de ne legyen igazam. Újabb belvárosi séta, már csak a hangulat miatt is. Hofbräuhaus, királyi sörfőzde és söröző. A tradícionális képet némileg árnyalja a távol-keleti személyzet. Hol vannak a bögyös szőkék?. Isszuk a sört és beszélgetünk.(tovább a kép után)
Amíg a gyerek kimegy mosdóba, megismerkedem egy francia-kanadai ifjú hölggyel. Nem, nem franciául, magyarul. Ugyan nem érti, mint mondok, de felfigyel az idegen hangzásra, és innen már fél siker. Mire a srác visszajön, már az asztalunknál ül. Nem kockáztathattam, hogy a gyerek lássa, ha esetleg felsülök. Még iszunk, sétálunk. A lány is jön a vonathoz, sajnos, nem a budapestihez. Búcsú, mi még maradunk egy kicsit. Azután beszállunk, társaink ezúttal két huszonéves fap. Se nem szépek, se nem jólöltözöttek, ellenben hajnali fél háromig - megnéztem az órámat - a reménytelen szerelmi életüket tárgyalják. Ja, nem mondtam? Magyarok, persze. Itthon vagyunk megint.
Árkos Antal
Tetszett? Kérem, olvassa el az alábbiakat is, előre is köszönöm:
