Cigipénzből Párizsba
Kimozdultam Zsámbékról A Hercegnőnek
Ülök a zsámbéki főtéren. Nézem, ahogy városiasodunk. Erősen kell néznem, már fáj a szemem. Abba is hagyom az erőlködést, aminek tudvalevőleg amúgy is leginkább nyögés a vége. Ki kéne mozdulni - mondom magamnak, majd kedves ismerősömnek. Összefuthatnánk mondjuk Pesten - próbálkozom. De ő nem szereti Pestet. Annyira én sem. Más P betűs település? Itt van mindjárt Páty vagy Perbál. De lehetne Püspökladány, Pálháza, Pélmonostor vagy akár Pusztaszabolcs. Elég nagy a kínálat, sorsolni kell. Becsempésztem néhány európai nagyvárost is a kalapba, ne csak mindig a magyar ugar. És mit tesz Isten, már az első körben Párizs ugrik elő. Hát legyen, ha ezt akarja a Sors.
Harminc éve voltam utoljára, még szépreményű, bohó ifjúként. Afféle igazi csöves tempó, pályaudvaron alvás, konzervfőzés a parkban, szökőkútban mosdás, hátizsákcipelés kilométereken keresztül. Utána soha többé nem is mentem sehová hátizsákkal. És megfogadtam, vissza kell ide jönni, szállodában lakni, étteremben enni, kávéházban ücsörögni, bemenni-felmászni mindenhová, megnézni mindent, amit lehet. Most jött el az ideje.
Tudom, anyagiasabb szemléletű Olvasóink máris a finanszírozás módja iránt érdeklődnek, feltéve a népiesen megfogalmazott, "Mi a fenéből..." kezdetű kérdést. Viszont az is köztudott, hogy nekünk itt a Zsámbéki-medence Regionális Hírmagazinnál nincsenek titkaink Olvasóink előtt. A megoldás? Leszoktam a dohányzásról. (ezért az alcím - a szerk.) Igaz, előtte sem dohányoztam, de most nagyon nem. El (nem) szívtam napi egy-két doboz cigarettát, viszont az árát rögvest beledobtan egy erre a célra rendszeresített perselybe. (valójában egy konzervdobozba, de ez ugyanolyan hatásos). Így azután hamar rendelkezésre állt a szükséges összeg, áprilisban meg is vehettem a repülőjegyet. Ha előbb ébredek, még foghattam volna pár (tíz) eurót, de belefért, legfeljebb néhány napig többet (nem) dohányoztam.
Mire a szállást kellett kifizetnem, addigra megint sűrűbb lett a doboz, hiszen eltelt közben két hónap. Közeledett az indulás ideje, lassan erőt vett rajtam az utazási izgalom. Mert igaz, hogy sokfelé csavarogtam már, de ilyen egy szál egyedül, hogy nem vittek, nem vártak, nem jött velem senki, már elég régóta nem. Vagy talán még soha? Érdekes érzés volt, annyi bizonyos.
Táskát is kellett kerítenem, eddig mindig volt feladott poggyászom, most csak amit felvihettem. Kacérkodtam - legalábbis gondolatban - a negyvennégyezer forintos szemszonájttal a mammutban - amit ugyanúgy felrúgnak a reptéren, meg feldobja a vámos a szalagra - végül maradtam a jóval olcsóbb zsámbéki kínainál - köszönöm Grétinek és Zsuzsinak. Otthon barkácsrutinomat bevetve lefaragtam a kerekeket, így már belefértem az előírt méretbe.
Pakolás? Nyár van, váltócipő, váltónadrág, néhány ing, póló, fehérnemű meg egy zakó a repüléshez. Nem annyira az elegancia, inkább a sok zseb okán. Meg az elmaradhatatlan tisztálkodószerek. Továbbá térkép - hozzátartozó nagyítóval, zsebméretű útikönyv, iratok, jegy, némi készpénz. És persze fényképezőgép, a kicsi lapos. Töltővel. Rágcsa a repülőre, a reptéren minden aranyáron van. Mehetünk.
Taxis barátom tavaly óta profilt váltott, maradtak a zsámbéki ismerősök. Ezúton is köszönöm N-nek, hogy kivitt a repülőtérre. Ott tíz perc parkolás címén mindjárt le is vettek minket két rugóra, mint a riadt majmot, de hát ez egy ilyen ország. (előljáróban csak annyit, hogy Párizsban pontosan tíz perc ingyenes)
Ez a repülés egyébként egy jó nagy marhaság, hiába szűk két óra az út, a szokásos macerával nagyjából elmegy az egész nap. Kijutás - vegzálás - repülés - bejutás + úti izgalom. Nem, nem félek a repüléstől - úgy értem, nem jobban, mint bármi mástól
(a cikk a kép után folytatódik)
- de miközben birkaként terelgetnek, majd fél órát állunk az átmelegedett fémcsarnokban a beszállás előtt, olyankor még a busz is vonzó alternatívát jelent. A vonatról nem is beszélve. De ne csináljunk konkurrenciát a légitársaságoknak, térjünk vissza a reptérre. Az EasyJet mittomén hanyas este nyolckor indul, ca. egyidőben az Air France géppel. Azon biztos adnak enni, meg vörösbort - merengek. Főleg, miután a tranzitban - élve a hostessek kínálásával - kóstoltam vodkát is, meg unikumot is. Ne ítéljenek el érte, szorongásoldó, sokat amúgy sem adtak.
Repülés? Szerencsére semmi extra, mire az ember megunná, nagyjából meg is érkezünk. Tízkor még világos van. Jó pár perc gurulás befelé, most ez már az autópálya? Jól áttekinthető tájékoztató táblák, mozgójárda mozgójárda hátán, majd megtalálom a vonatot.
(a cikk a kép után folytatódik)
RER, olyan, mint nálunk a HÉV. Egész teremnyi nagy zöld gép. Játékautomaták? Akárhogy bökdösöm őket, mindig úgy járok, mint a viccbéli orosz a bicikligyárból kilopott acélcsövekkel, mindig csak gépfegyver lesz belőle. Így is 9.50, úgy is 9.50. Szerencsére van "emberes" pénztár is - este fél 11 van! - itt is 9.50, viszont gyakorolhatom a nyelvet, továbbá tud visszaadni papírpénzból is. (a gépek nem mindegyike, lásd majd a hazautázást). A jegy ellenében beenged a gépkapu, lemegyek a lépcsőn és egy rakás sínt találok. Most merre? De itt valahogy már a főkomputeres rendszertervező is komolyan vette a vendéget, mert jókora világító táblán villog felváltva franciául és angolul: Minden vonat Párizsba megy. Ne sz. be, éjszaka messze földről érkezett bamba utazó, nagy bajod nem lehet. Ennek jegyében felszállok, majd lesz valahogy. Kicsit szorongok, hogy ez mégiscsak a szenegáli gyors, én vagyok az egyetlen (fal)fehér ember az egész környéken. A többiek meg feketék, de azok az igazi afrikaiak. De még csak rám se néznek, szinte már bosszant a dolog. Elindulunk. Próbálom a kitett állomásnévsort egyeztetni a hangosbemondó egyébként szépen artikulált hangjaival, de ehhez a három hónap nyelvtanulás kevés. Sokat segítenek viszont a peronon látható feliratok. Megnyugszom lassan, ha nem találom a szállodát, akkor is legalább a belvárosban csövezhetek. Gare du Nord, északi pályaudvar. Na kérem, én itt leszállok, mint ahogy sokan mások is. Most már csak ki kellene keveredni ebből a földalatti labirintusból. Valamerre veszem az irányt, mint utólag kiderül, pont az ellenkező irányba, mint kellett volna. Mintha tőzsdéznék. Már érzem a kijárat hűvösét, mikor újabb gépek állják utamat. Kifelé is csak érvényes jeggyel lehet menni. Mire ezt kisakkozom és előkotrom a jegyet, addigra egy arabkülsejű fiatalember, látva bénázásomat, magával vonszol, kártyájával nyitja a kaput és bőröndöstől átlökdös a plexikapun. Mire nyögnék egy merci-t, már nyoma sincs. Úgy látszik, érdemes volt zakót felvennem és megfésülködnöm. De az is lehet, hogy itt egyszerűen csak szeretik a turistákat. Vagy az embereket, úgy általában.
Mindjárt éjfél, de az utcán nappali nyüzsgés. Térkép elő, odasétálok egy utcanévtábla alá és betájolom magam. Még az elővigyázatosságból bepakolt lámpára sincs szükség, vad világosság még a mellékutcákban is. Végülis a fény városában vagyunk. Kisebb kerülőket leszámítva nagyjából eseménytelen bő félóra alatt eljutok a Montmartre háta mögött lévő szállodába. Hajnali fél egy, a visszaigazolás szerint éjjel-nappal működő recepciő. És tényleg. A szoba kicsi, de tiszta és kényelmes. Gyors kipakolás és már csurgatom is magamra a meleg vizet. De aludni még nem tudok. Megjöttem, Párizs, holnap megmérkőzünk.
A második nap
A legfontosabb étkezés a reggeli. De hol a sonkás szendvicsem? Vagy stílszerűen, legalább párizsis? Elvitte a manó. A német szállodai reggeliken edződött gyomrom hiányérzetet emleget - dupla áron. Se húsféle, még egy kóbor felvágott sem, se zöldség. A gyümölcsöt egy kancsó narancslé képviseli. Croissant, baguet, vaj, sajt, lekvár, kétféle süti. Főtt tojás az állati-fehérje vonulatból. Meg műzlipépek. Vagy valami. Átállok a tea-süti-vajaspirítós menüre (tojással), azután indulás. Végülis nem hízókúrára jöttem. Irány az Eiffel torony, légvonalban ca. 8km. De én tudok egy rövidebb utat. Felkapaszkodom a szálloda mögött lévő dombra (Butte Montmartre) - pontosabban a szálloda van a domb mögött. Minden attól függ, honnan nézzük. Felérek, szuszogok, bámulok. Az idő remek, napos, tiszta. Állok a híres lépcső tetején, alattam Párizs. Mögöttem a Sacre Coeur (Szent Szív templom - a szerk.), egy látogatást megér.
(a cikk a kép után folytatódik)
Majd lefelé a lépcsőn. A szuvenírbizniszt - legalábbis ezt a szabadtéri félét - a szenegáliak (csádiak?) uralják. Kötök velük némi szerény üzletet. A lépcső alján már nyüzsög az élet a kávézókban és az ajándékboltokban. Tovább jobbra és cikk-cakkban. Pigalle, Place Blanche, Moulin Rouge. A mulatók és a szexboltok ilyenkor még zárva. A kis ingyenes turistatérkép remekül működik, irány dél-délnyugat. Haussman báró szobra a róla elnevezett bulvár (Mint lapunk egyesek szerint - a szerk. De úgy látom, nincs okunk szégyenkezni. Nekünk nincs.) elején. Egy fotóra megállok.
(a cikk a kép után folytatódik)
A nagy várostervező azt mondta III. Napoleonnak, majd ő megoldja ezt a barikádosdit. És lőn. Épített a prolinegyedek helyére olyan sugárutakat, nincs az a zsámbéki lomtalanítás, ami fel tudná tölteni a hézagokat. Friedland avenue. Szóval innen vették a nyújorki imperialisták a sugárút nevét. Már látom a Diadalívet. Egyelőre csak elhúzok előtte vadliba üzemmódban, vár a Torony. Párizs elég lapos, de - érthető módon - lejt a Szajna felé, én csak csorgok vele. És egy utca végén meglátom őt, a kecses vasszörnyet! Azután közelebbről és közelebbről. Még az innenső partról, mit mondjak, k nagy! Emelem a szemem, később a fejem, majdnem seggre (fenékre - a szerk.) estem.
(a cikk a kép után folytatódik)
Azután beállok a sorba. Persze mindig a másikba, amire fél óra után jövök rá. Hiába az óriasi villogó tájékoztató táblák, rám nem tudtak felkészülni. Mr Bean from Hungary, je parle petit francais. Gyalog akartam felmászni, ameddig lehet, ilyesmire a déli lábban van mód. Átállok, újabb sorállás, jegy (11 pénz), biztonsági ellenőrzés, indulhatok felfelé. A második szintig ca. 350 lépcsőfok.
(a cikk a kép után folytatódik)
(a csúcsig az útikönyv szerint 1270, de a második szintről már csak lifttel lehet tovább menni). Kis megingás a liftre várva, pedig komótosan jöttem felfelé, még csak nem is szuszogok. De sokan vagyunk, magasan vagyunk, meleg van, meg ma már rengeteget talpaltam is. Lehet, enni kéne, de legalább inni. Persze nincs nálam semmi. A szállodától nem akartam cipelni, ahogy meg belvárosiasodik a környék, eltűnnek a boltok. Na mindegy, ennyi eszed volt, szenvedjél, egészséges ember kibírja fél napig étlen-szomjan. Néhány mély levegő és jöhet megint a feladat. Ahogy a csúcsra visz a lift, olyan, mintha a levegőben emelkednénk. Biztatom magam, itt áll már több, mint száz éve, nem alattam fog felborulni. Azért ez a Gusztáv (Eiffel - a szerk.) nem volt akárki. Lehet, hogy Zsámbékon még a képviselő-testületbe sem került volna be, de itt azért nagyot dobott. Megálmodta ezt a vas-izét az 1889-es expóra, szerzett hozzá pénzt, meggyőzte a városi előljárókat és összehozta. Le a kalappal. Olyan jól sikerült, hogy le sem akarták-tudták utána bontani. Az első évben kétmillió(!) látogatója volt.
(Azért megnézném én azt a lebontást. Utána kell járnom, hány tonna, egy tökös kisebbségi csapattal meg néhány teleshopos villáskulccsal szétkapnánk mi aztat, tesó, mennyi is most a vas kilója, negyven forint? - a szerk.) Pesten is kéne építeni valami turistavonzó izét, óriási márvány nokia-dobozt, mittomén. Csak jöjjön a nép és csudálja. (Párizsban egy évben ca. 7 millió turista jár. Bécsben és Prágában kicsivel 1 millió felett, Budapesten ennél kevesebb)
Fent vagyok a csúcson, teljesítettem a küldetést. Körbesétálok, meg vissza, meg fotózok, meg magamat is fotóztatom. Pezsgőbár, kéne egyet koccintanom magammal, de még vár a lejutás, az alkohol rontja a mozgáskoordinációt.
(a cikk a kép után folytatódik)
Ezt nem tudom, hol olvastam, de olyan jó tudományosan hangzik. Vissza lifttel a második szintre. Itt megint intenzív nézelődés. Amúgy innen jobb, mint legfelülről, kevésbé párás a levegő. Séta lefelé az első szintig, számolom a lécsőfokokat. Felfelé elfeledkeztem róluk. Itt viszont van egy étterem. A neve elég meglepő, Eiffel Torony Étterem. Kicsit toporgok a kitett étlap-árlap előtt majd mély levegőt véve bemegyek. A személyzet itt is csupa fekete, már kezdek hozzászokni. Ablak melletti asztalt kérek, mondom ékes magyarsággal, közben mutatom is: ce la. Megkapom, hiába, aki a Józsefvárosban nőtt fel, az bárhol a világban elboldogul. Pedig kés sincs nálam, különben is, már régen elvették volna a repülőtéren. Kirúgok a hámból, rendelek egy menüt ital nélkül. (20 pénz + 2 jatt) Lássák a feketék, nekünk is lehettek volna gyarmataink. A városban is 12-15 körül kezdődnek a menük, ahhoz képest, hogy kultikus, szinte szakrális (ezeket az idegen kifejezéseket nem értjük, de nem akartuk kihúzni, mert jól mutatnak a tudósításban - a szerk.) helyen vagyok, ingyen van. (Város alatt itt és most Párizst kell érteni - a szerk.)
Még jó, hogy angolul is ott vannak az ételnevek. Valami zöldséges tészta sonkadarabokkal, meg csokis kocka habbal. Akkurátusan dobozban. Úristen, kiderült, honnan jöttem és csak elviteles kaját kapok, amit kint kell megennem? Körülnézek, más is dobozból eszik. Biztos drága a mosogatás. Megnyugszom, eszem, még nyugodtabb leszek. Eltölt a tészta meg a jóérzés. Én, Árkostóni a Józsefváros mélyéről (Zsámbékról már nem is beszélve - a szerk.) itt ülök az Eiffel toronyban, egy légkondícionált, sötétített üveges étterem ablakánál és tömöm a majmot, miközben a Szajnát bámulom.
(a cikk a kép után folytatódik)
Alig van szívem felállni, de már délután négy óra és még vissza kell kapaszkodnom a Montmartre-ra. Továbbá megnézni útközben, ami adódik. Még körbejártam ezt a szintet is, beleolvasgattam a Torony történetét bemutató tablókba. Megittam volna egy sört is a büfében, de a tízeurós félliter visszariasztott. Az Oktoberfesten volt tíz pénz egy literes, német barátaink azt is sokallták. Párizs nem olcsó.
Leértem, még megnéztem, hol ehettem volna máshol. A nyugati lábban van a Jules Verne (Verne Gyula) étterem, az útikönyv szerint Párizs egyik legjobb étterme. Külön lift viszi fel a vendégeket. Előételek nyolcvan eurótól felfelé. Majd legközelebb. Kisétáltam a Mars-mezőre (Champs de Mars), sokszáz turistatársamhoz hasonlóan hanyattvágtam magam a fűben és élveztem a napsütést. Közben csodáltam a Tornyot, azt a mérnöki lelelményt, ami nélkül a sok telefonját földhöz vagdosó meg autóját rugdosó tapló faodúban lakna és gyökereket rágcsálna. (a jogászok meg homokba rajzolnának az ujjukkal - a szerk.) Talán picit el is szundítottam, de most azután indulás, hosszú még az út. A lépcsőzéstől meg elfáradtam. Megint át a Szajnán és a belső kerületeken, benézve a régi piac helyén épült Forum des Halles bevásárlóközpontba - átépítik -,
(a cikk a kép után folytatódik)
csak rápillantva a Pompidou centerre és irány észak. A pályaudvarok felé közeledve egyre elhanyagoltabb utcák és alakok, de mások ezek is, mint Pesten. Fiatalabb-idősebb hölgyek nyugodtan mászkálnak közöttük egyedül. Nincs beszólás, jópofizás, még egy próbálkozás sem. Vélhetően a párizsi rendőrség is jobban topon van. Egy intézkedést láttam, az elég durva volt.
Megkerüljem a dombot, vagy átmásszam rajta? Fáj a lábam, reggel már volt hegymászás, marad a kerülőút. A hotelben pihennem kéne, de majd otthon. Fürdés, átöltözés, vár az éjszaki élet. Ami eléggé leült itt a nyolcvanas évekhez képest. Szexboltok már nyitva, bődületes fehérnemű kínálat. Néhány palifogó a főúton, pár lézengő turista. A kávézók és sörözők azért tele vannak. Leülök a Place Blanche-on egy teraszra, éppen van az első sorban hely. Ezek úgy ülnek a teraszonkon, mintha meccset néznének. Pont szemben van a Moulin Rouge.
(a cikk a kép után folytatódik)
Besötétedik, gyönyörűen ki van világítva. Kérek egy sört és nézem. Köszönöm, jól vagyok.
A harmadik nap
Hiába a Nyakas-edzések, fáj a lábam. Izomláz ellen legjobb a mozgás, indulás. Vissza kell menni a Toronyhoz, a délutáni fotók párásak, a nap sem abból a szögből süt, milyen címlap lesz ebből? Most észak felől kerülöm a dombot, kezdek belejönni. Megyek délfelé, kisebb kacskaringókkal. Lafayette áruház. Hogy lett a tábornok-márkiból áruház, majd utána kell néznem.
(a cikk a kép után folytatódik)
(nálunk meg Corvin áruház van, annak a neve? - a szerk.) Nézzünk körül odabent. A galéria tényleg fantasztikus, de nem megyek fel, szorít az idő. Azért a parfümosztályon randalírozok egy kicsit, kis Dior ide, kis Armani oda, csak hogy elnyomjam az adottságaimat. De valami trükk van ezekben az üvegcsében, ami igazán már otthon derült ki. A magammal hozott parfümminták még egy hét után is úgy illatoznak, hogy felébredek rájuk éjszaka. Rossz nyelvek szerint az a hatóanyag nem ez a hatóanyag. De majd megyek a Mammutba jövő héten és utánajárok. Most azonban még Párizs. Tovább dél felé, Louvre.
(a cikk a kép után folytatódik)
Csak az udvar, a múzeumról - egész napos program lévén - fájó szívvel lemondok. Mona Lisa, várj meg, vissza kell jönnöm hozzád! Át a Szajnán, Orsay rakpart. Ahol a pályaudvarból lett modern képtárat építették (át), benne Renoir, Matisse, Monet, Manet, Toulouse-Lotrec, Cézanne, Degas és a többiek. (Na, kit hagytam ki?) Itt azért meginogtam, de csak tovább és tovább. Eggyel több ok, hogy visszajöjjek. El a hadügyminisztérium mögött és az Invalidusok előtt (mögött?) és máris megint a Mars mezőn vagyok. A nap pont hátulról süt, ideálisak a fényviszonyok. Meg a darut is elvitték tegnap, ami belelógott a képbe. Úgyhogy ez lett a címlapkép.
Azért mászás nélkül nem nap egy (párizsi) nap, hátam mögött a másik fallikus szimbólum, a Montparnasse torony.
(a cikk a kép után folytatódik)
Építésekor, 1977-ben Európa legmagasabb épülete (irodaháza) volt. Úgyhogy búcsút vettem Eiffel úr és társai műremekétől, hátat fordítottam és irány az újabb kihívás. Először magamat üzletembernek álcázva próbáltam a liftekhez eljutni, de lebuktam - egy kínai csoporttal egyetemben. Úgyhogy maradt a jegyvásárlás és a külön lift. A jegy többe is került, 13.50. Fent zárt kilátóemelet (56.), a tetőn meg (59.) panorámaterasz. Itt is alaposan kinézelődtem magam. A legjobb az volt, hogy az Eiffel tornyot kicsit felülről, de legalábbis oldalról láthattam. (a kép üvegen keresztül készült - a szerk.)
(a cikk a kép után folytatódik)
Lemászás (-liftezés), ebéd. Itt is van egy Lafayette áruház, annak meg kulturált olasz étterme. Ha már nem kedvencem a homár (főszerkesztőnk gyenge szóvicce a francia konyhára próbál célozni - a szerk.).
Ebéd után kis szuszogás, majd tovább. Séta, Luxembourg-kert,
(a cikk a kép után folytatódik)
Saint Michel bulvár, közben emlékezem erre járó nagyjainkra. Adyra is, de az ősz még messze. Elérem ismét a Szajnát. A nagyobb szigeten van a Notre-Dame.
(a cikk a kép után folytatódik)
A katedrális lenyűgöző, belülről nagyobb, mint kívülről. A sok turista ellenére a hangulat méltóságteljes. Próbálom elképzelni, milyen lehetett itt mondjuk egy koronázás. A toronyba itt is fel lehet menni, de már elég késő van. Ugyan beállok kicsit a sorba, még az "Itt az utolsó mai vendég" feliratú táblát is beelőzöm arcátlanul, de azután mégis lelépek. Még jókora séta hazáig. Útközben azért felélénkülök és nekivágok megint a Montmartre dombnak. Fent a már szinte egész megszokott nyuzgés. Kötök néhány kölcsönösen előnyös üzletet a szuvenírboltokban. De most már gyerünk haza, holnapra is hagyjunk. Fáradtan nyúlok el a dupla ágyon.
A negyedik nap
Reggelre megint friss és üde vagyok. Mai program: Diadalív
(a cikk a kép után folytatódik)
és kiegészítők. Már szinte rutinból sétálok odáig, mintha csak a zsámbéki CBA-ba tartanék. Egész hamar odaérek, pont dél van. A mászás itt sem maradhat el, fentről lehet igazán értékelni a mindenfelé vezető sugárutakat. Szemben a Champs-Elysee
(a cikk a kép után folytatódik)
, hátam mögött távol az új üzleti negyed, La Défense. Ott is van egy diadalív, ez az itteni - nem kicsi - simán beférne alá. Hiába, Napoleon még nem ismerte a vasbetont. De oda mostanában már nem jutok el, messze van, az idő meg sajnos kevés. Kinézelődöm magam, lejövök és végigolvasom a csaták nevét. Megtalálom a győri csatáét is, még jó, hogy mondták, hogy Raab néven kell keresni.
(a cikk a kép után folytatódik)
Bátorságpróba következik, megpróbálok gyalog átkelni a körbefolyó forgalmon. Győz az életösztön, marad az aluljáró. Nincs bennem frusztráció, úgy láttam, más sem próbálkozik. Viszont útbaigazítok egy hölgyet a metro felé - én, Zsámbékról. Feljutok a felszínre, körbesátálom az egész Etoile-t szép szisztematikusan, keresztezve az összes sugárutat. Ez önmagában félórás projekt. Majd irány a Concorde-tér. A Champs-Elysee mindössze 1,8 km hosszú, végig kell sétálnom, rajta van a listán. Meg leülni és nézni a hömpölygő sokaságot.
(a cikk a kép után folytatódik)
A kávézókban már ilyenkor nem nagyon van hely, de egy pad pont megürült. Vettem egy beugróban enni-innivalót is, mi kell még? Közben hívtak munka ügyben is, de nem mondtam meg, hol vagyok. Még azt hiszik, annyira jól megy a bolt. Elérek a Concorde térig. Kiállok az út közepére fényképezni, szemből indulnak a népek négy sávban a zöldnél.
(a cikk a kép után folytatódik)
Menekülnék, de kikerülnék integetés és anyázás - sőt, dudálás - nélkül. Pedig amúgy imádnak egymásra dudálni, de gyalogosra, biciklisre soha, ezek után direkt figyeltem. Más kunsztot is láttam, a belvárosban rohangászó hivatali kocsikat nem autó, hanem rendőrmotor vezeti fel. A motorosok szemmel láthatóan élvezik a munkájukat, nem szirénáznak, hanem félig oldalra - néha hátra - fordulva vadul integetnek, közben folyton sípolnak. A jókora motor meg közben megy előre. A Concorde téren már nagy a készülődés a hétvégi parádéra
(a cikk a kép után folytatódik)
De én akkor már megint Zsámbékon leszek, mit tudják itt ezek a népek, mi a tuti. Ezt követően úgy teszek, mintha született párizsi lennék, lemegyek a Szajna-partra és ücsörgök egy kicsit.
(a cikk a kép után folytatódik)
Innen is látom a Tornyot. Közben megejtek egy rituális lábmosást is. Frissülök, száradok, meditálok, majdnem elalszom. Most megint nagyon jó. De gyerünk tovább, már erősen délután van. Vendome tér a zsákmányolt ágyúkból öntött emlékoszloppal, körben híres butikok.
(a cikk a kép után folytatódik)
Rue St. Honoré, szintén drága butikok, a négyezer(!) eurós zakót le is fényképeztem. Bemenni nem mertem, pedig még leértékelés is volt.
(a cikk a kép után folytatódik)
Szemben Armanihoz igen, övek 150 eurótól felfelé, zoknit, más (még)olcsóbb izét nem láttam Nem innen viszek vásárfiát. Közben már nagyon magabiztosan mozogtam az utcákon, a térképet elő sem vettem. Ezért azután el is tévedtem, ahogy kell. Bár egy turista soha nem téved el, legfeljebb többször is megnézi ugyanazt. Mégha nem is akarta. Ha cikk-cakkban is, de eljutottam a Pompidou-centerig.
(a cikk a kép után folytatódik)
Bemenni nem volt kedvem, viszont bámulni a nyüzsgő délutáni életet igen. A sarki kávézó (Café Beaubourg, ez a Pompidou-center másik neve) első sorában pont volt egy szabad asztal, hajrá. Megkaptam a kávémat és néztem a sokadalmat, egész napos szórakozás.
(a cikk a kép után folytatódik)
Közben hellyel kínáltam egy, a társaságától lemaradt hölgyet. Kedvesen mosolyogva válaszolt, miközben leült - és itt megint megakadt az ismerkedés. Hiába, ezek a párizsiak még csak nem is törik a magyart. Vigyorgok és kevergetem a kávémat. Közben előkerül egy csapat brazil fiatal és látványos bemutatót tart, hátraszaltók, miegyéb. Ebben a melegben. Felkerekedem, még jókora séta a szállodáig. Szinte nyílegyenesen találok haza, de azért nem bízom el magam, okulva az előző esetből. Észak felé egyre több a fekete, de barátságosak. Ezt amúgy nem értem, úgy tanultam, északon hideg van és inkább eszkimók lakják. Elérem a Gare du Nord-ot (északi pu. - a szerk.), bemegyek körülnézni. Régi emlékek elevenednek fel. Az épület ismerős, de a csarnokot plázásították. Butik butik hátán. Elmerészkedem a vágányokig, éppen indul a Thalys. Nagy, piros, előkelő vonat.
(a cikk a kép után folytatódik)
Lesek be az ablakokon. Éppen azon morfondírozom, fel kéne szállni pár percre. De csak úgy nem merek, meséltek egy ismerősről, akit a TGV kivitt a világból, pedig ő is csak meg akarta belülről nézni. Gyanús volt a nagy sürgés-forgás, inkább maradtam. Jól tettem, mert két perc múlva már söpört is kifelé. A fene se tudja, honnan írnám most az útibeszámolót. Innen már csak fél óra hazáig, utcaszinten felderítés, hogy holnap reggel simán visszaérjek. A pályaudvar alól megy a vonat a reptérre. Ma nincs esti program, bepakolok és alszom.
Az ötödik nap
Fél ötkor felébredek, nagyon már nem merek elaludni. Átnézem a holmimat és megyek le reggelizni. Legalább többet eszem - gondolom. De ki tud megenni kettőnél több croissant-ot reggel hétkor? A recepción rövid elköszönés, au revoir, mondom. A bientot, mondják, jöjjek vissza hamar. Úgy legyen. Volt bennem egy kis szorongás, hogy ki akarják velem megint fizettetni a szobát, de nem. A kelet-európai kisember állandó félelmei. De ez itt tényleg Európa, kérem szépen. Fél óra alatt bőröndöstől is kényelmes séta a vonatig. (RER). Itt azonban némi hiba csúszott a gépezetbe, szó szerint. A másik meg nem fogadott el papírpénzt. Nincs nálam elég apró. (még mindig 9.50). Kiállok egy tízeuróssal a reggel munkába sietők közé. Tarhásnak ugyan nem néznek, de mindenki sajnálkozik, kártyája van, bérlete van stb. Végül egy negyvenes fekete hölgy megszán, azt mondja, bent váltanak. De zárt terület, mondom. (ne kérdezzék, hogy van franciául). Semmi gond, valahogy átküzdjük magunkat a gépeken. A büfés nem akar váltani. Veszek kiflit, majd ad vissza - inkább mutatom, mint mondom. De nem kell, a hölgy helyreteszi a palit, mindjárt vált is ijedtében. De még vissza is kell menni, kiosonunk nénány fiatal mögött. Barátságos integetés, most már mehetek a jegyautomatához. Némi sorállás, hiába, reggel van. Végül boldog jegytulajdonosként ezúttal már szabályosan átkelek a beengedőkapun. Jön a vonat is pár perc múlva, a reptérig semmi extra. Leszámítva, hogy tömve van, leülésről szó sem lehet. Jóval előbb kint vagyok, legalább bepótolom a körülnézést, amit idefelé - késő este lévén - kihagytam. Busz is megy a belvárosba, az is tíz euro. A taxidroszton ki vannak írva a főbb turistacélpontok tarifái plusz-mínusz tíz százalék pontossággal.
(a cikk a kép után folytatódik)
Gondolom, nem is jelenti be a városvezetés minden évben, hogy most azután leszámolunk a gonosz taxismaffiával. De a személyautós behajtás és megállás is ingyenes tíz perc időtartamig. Otthon meg még az is ki van írva, hogy "mozgáskorlátozottaknak kedvezmény nincs". Visszamegyek a váróba, ücsörgök egy kicsit. Tényleg, Ferihegyen miért nincsenek az előcsarnokban padok? Félnek, hogy odaköltöznek a hajléktalanok? Miközben kint parkol az autójuk óránként háromezer forintért? Na, de hagyjuk is az otthoni állapotokat, pusztulat, oszt jóvan. Becsekkolok, szép magyar szó, szeretem. A csomagot le akarják mérni, mosolyogva mutatom az idefelé kapott narancssárga szalagot. A fene se akar nekiállni fogantyút szerelni. A biztonsági ellenőrzést is simán abszolválom, hiába, a rutin. Se öv, se szöges cipő, se platina a fejemben. Mióta nem hordok kést, könnyebb lett az életem. (a kevlárkéssel mit csinál a kapu? - a szerk.) A tranzitban még fújok magamra Diorból, hátha valami nő mellé ültetnek. (Sauvage Extra, akkor még nem tudtam, hogy itthon nem kapható, csak a sima változat. Ha tudom, fújok a lábamra is.) Az árak - csoki, pia, deo - nagyjából városiak, semmi brutális eltérés. Kis héderelés megint, mire elaludnék, jön a busz. Azután felszállás, csak elindulunk időben. Könnyes a szemem. Szeretlek, Párizs.
(a cikk a kép után folytatódik)
A ferihegyi váróban öcskös fogad, köszönöm. Este érek haza, a nyitott ablakon át hallom, hogy a második szomszéd hangos anyázással szidja kecskéit-kutyáját. Itthon vagyok.
Ezúton is köszönöm Rokolya Péter barátomnak és a Quaestor Travelnek a sokrétű és készséges segítséget. Elérhetőségük: 06-1-299-9999
Árkos Antal
Tetszett? Kérem, olvassa el az alábbiakat is, előre is köszönöm:
