Még tavaly kezdődött. Az egyik borús novemberi napon hazafelé tartva nem sokkal a Petőfi híd után feltűnt valami nagy világosság. Jobbra nézek, látom, sok a reklámfény és jönnek-mennek a népek serényen. Ez valami áruház lesz.
Ha Pesten járok és tudok valami szerény boltot kötni, akkor utána bebambulok valamelyik plázába afféle levezetésként, meg marketinget tanulni - legalábbis utóbbival áltatom magam. Más kérdés, hogy alábbi történetünkből inkább azt tanulhatjuk meg, hogyan NE csináljuk.
Úgyhogy megjegyeztem magamnak a világítós sokadalmat és pár napra rá már tudatosan jelöltem ki úticélnak Budapest legújabb nevezetességét, az Allee (először Olé-nak olvastam) centert.
(a cikk a kép után folytatódik)
Parkolás ca. egy kilométerrel odébb a már többször bevált Bocskai úti járdán. (Beljebb már fizetős és nem szívesen támogatnám a BKV felsővezetők érdemtelen és horrorisztikus javadalmazását szerény forintjaimmal sem.) Mélygarázsba meg elvből nem megyek. Ez esetben az események fényesen igazolták némelyek által paranoidnak tarott vélekedésemet, hiszen mindössze két nappal azelőtt jártam arra (november 13-ikán, pénteken!, véletlenek nincsenek - a szerk.), hogy megmérgezték a gyanútlan autósokat a mélygarázsban, de a hírek szerint jutott a gázból még a bevásárlószintekre is.
De térjünk vissza a megelőző napra. Sétálok az első emeleten és feltűnik egy, még a többinél is csillogóbb hatalmas üzlet, meg egy - számomra addig legalábbis - ismeretlen márkanév: Van Graaf. Végülis nézelődni jöttem, bemegyek. A férfi részlegben hatalmas bőrkabát választék, mindjárt el is tűntem a ruhaakasztók között. A durva árcédulák nem zavartak a próbálgatásban, ahogy már írtam, elsősorban nézelődni jöttem. Mintegy félóra turkálás után találtam egy szemrevaló darabot, félhosszú, bélelt, sötétbarna, Daniel Hechter. 119.000 Ft. Öreg spekuláns nem jön zavarba és "jön még kutyára teherautó" felkiáltással, némi megkönnyebbüléssel otthagyja a kiválasztott darabot. És lőn. Nem untatom az Olvasót az ismert válságjelenségekkel, a szerény karácsonyi forgalommal, a már decemberben megkezdődött leárazásokkal, mindenesetre kivártam. Több látogatás, több próba. Január elején már csak hatvanezer, februárra pedig az ár az általam elképzelt mélységbe esett, írd és mondd 39.000 Ft. Ha nem is zuhant annyit, mint az Otp 2009 márciusáig, de azért így is harmadáron van, ennél lejjebb már csak akkor megy, ha felszámolják a boltot. Amire, tekintetbe véve az alábbi hozzállást, megvan az esély.
Visszavittem tehát az üres üvegeket és egy szép napon, egészen pontosan február 17-ikén némi pénzmaggal és igen határozott vásárlási szándékkal felszerelkezve ismét megjelentem a "boltban". Ne feledjük: Van Graaf divatáruház, Allee Center, Budapest.
(a cikk a kép után folytatódik)
Az elképzelt méretben már csak egy darab volt, úgy is öltöztem, zakó-nadrág, utolsó próba. Passzol. Átvizsgálás, cippzár, gombok, cérnavégek - attól, hogy leárazott, még világmárka. (DH, lást fent). Ekkor a (szövet)gallérra téved a tekintetem. Foltos. Biztos beporosodott itt a nagy álldogálásban vásárlók híján. Próblom leporolni, semmi. Finoman dörzsölöm, semmi. Tanácstalanul körbenézek, odahívom a jólöltözött fiatalembert, segítene tán. Mutatom a foltot. Nem túl készséges, mi több, kimondottan elutasító. Mondom, nézzen egy körömkefét, hátha egy kis vízzel lejön. "Ők erre nincsenek berendezkedve". Akkor mire vannak? - kérdem én. "Attól lett ilyen, ahogy a vevők próbálgatták". Ja, korpás a hajuk - gondolom. Ravasz paraszt vagyok és rutinos ruhavásárló, felhajtom a gallérját. Belül is foltos. "Akkor meg szállítás közben lett ilyen". Hárít és hárít. Mondom is: maga nem nagyon akar azonosulni a problémámmal, márpedig foltos gallérral nem viszem el, tisztíttassák ki, beszéljen az üzletvezetővel. Beszél vele, jön vissza. "Akkor ne vigyem el." Vazmeg. És visszaakasztja a többi közé. Vazmeg kettő. Megvonom a vállam és kijövök. Közben folyamatosan csodálkozom. A gyönyörű áruház gyakorlatilag üres, még nézgelődők sem nagyon vannak. Olyan, aki meg ténylegesen vásárolna, meg valószínűleg csak én vagyok abban az órában. Értem én, hogy egy ilyen világcégnek az én utolsó 140 Euróm (szinte) semmi. Azt is értem, hogy a nyikhaj alkalmazottnak csak két dolog fontos, legyen vége a munkaidőnek és kapja meg a fizetést. Hogy miből, az őt nem érdekli. De az üzletvezető viselkedésén már erősen csodálkozom. Magam is kereskedem időnként ezzel-azzal, ilyen hozzáállással rövid úton éhenhalnék. (így is közel vagyok hozzá).
Ennyit tud a magyar kiskereskedelem, tisztelet a kivételnek. Budapest legújabb bevásárlóközpontjának egyik legexkluzívabb üzeltéből kvázi kizavarják a vevőt. Szépen fel voltam öltözve, már csak a ruhapróba miatt is. Nem balhéztam, nem voltam ideges. Szóval tényleg, olyan egészen vevőnek néztem ki. A fogyatkozó középosztály egy tagja, akinek elrontották a szórakozását, elvették annak az örömét, hogy egy szép ruhát kedvező áron megvéve jól zárjon egy egyébként sikerese napot. Mert mi vásárolunk - vásárolnánk - itthon, a "felsőbb" osztályok viszont nem a pesti plázákba járnak, hanem Bécsbe, Münchenbe, esetleg Zürichbe, Milánóba, Párizsba, vagy Londonba. De úgy látszik, az én kis pénzem nem kell. Nem baj, megyek Németországba nemsokára megint. A barátom éppen nyitott Giessen belvárosában egy új kétszintes áruházat. (lásd cikkünket a NÉMET rovatban - a szerk.) Bármilyen is lesz a választék, bármilyenek lesznek az árak, az biztos, hogy emberi módon fognak beszélni velem. És még egy kávét is kapok - ha nem veszek semmit, akkor is.
Csak nem álltam meg, a héten benéztem megint. A foltos gallérú kabát ott van a többi között az akciós fogason. Ahogy megtudtam, a nyegle fiatalember már nem dolgozik az üzletben. Az üzletvezető a hírek szerint maradt.
