Jó évtizede már itthon is dübörgött a számítógépesítés mindenfelé. A magányos gép már nem volt többé érdekes, kezdték egymást – meg minket – behálózni. Gyakorló rendszergazdaként ismétlődő feladat volt a nyomtatók megosztása kisebb-nagyobb hálózatokon. Már ekkoriban is ellensége voltam a felesleges papírtermelésnek, ezért a hálózati nyomtatók kiegészítéseként feltaláltam a hálózati iratmegsemmisítőt. Ez úgy működött (volna), hogy a lelkes ügyintéző – dolgozzon akár a magán- akár a nemmagán szférában – az általa késznek vélt dokumentumot nem a nyomtatóra, hanem egyből az iratmegsemmisítőre küldi, kihagyva azt a körülményes, fárasztó, ellenben igen gyakori fázist, melynek során a dokumentumot a megrendelő céges vagy hivatali főnök azt elolvasás nélkül a kukába ejti, esetleg hajítja – nagyobb adatbiztonságú helyeken pedig sajátkezűleg ledarálja. Bármennyire titokban tartottam azonban találmányomat, valahogy kiszivároghatott és – némi módosítással – alkalmazzák, mint a következőkben látható.
Utazási szezon van, barátomnak is utazhatnékja támadt. Jóelőre próbált okmányokról is gondoskodni, beadta a beadandókat. Végre megkapta az értesítést, mehet a kész útlevélért. Be is bumlizott az illetékes okmányirodába, ahol átvették a régit és már adták is ki az újat. Volna. Mert valami kavarodás támadhatott a túlterhelt ügyintéző túlterhelt íróasztalán, és egy kevésbé végiggondolt mozdulattal a vadonatúj útlevelet tolta az érvénytelenítő-lyukasztó gép alá. Ez ugyan némileg hosszabb folyamat, mint az én eredeti elgondolásom, de kezdetnek megteszi. Barátom ijedten próbált megálljt parancsolni a dolognak, de minden túl gyorsan történt. Mindenesetre megígérték neki, hogy az újabb példányt sürgősséggel állítják ki. A lyukasztógépre meg tesznek egy nagy „VIGYÁZAT!” feliratot. Vagy nem.
