Február 2-ika. Köztudomásúlag ekkor ballag ki a medve nagy morcosan barlangjából, hosszú téli álmában megcsipásodott szemét dörgölve, hogy felmérje, mennyi lehet még hátra a télből. Erre pedig árnyéka hosszát és erősségét használja. Már, ha van neki.
A néphiten felbátorodva ezért szombat reggel én is oldalba böktem kedvenc medvémet, hogy ugyan legyen már kedves, tegye a dolgát.
Semmi reakció. Megint oldalba bököm, ezúttal erősebben. Bosszús mormogás a válasz, némi mocorgás kíséretében "A fene a lusta fejedet" - gondolom magamban, de mondani nem mondom, mert egy medve mégiscsak egy nagy böhöm állat.
Rázom a vállát, rezeg rajta a háj, nem sokat fogyott a télen. Persze, mert ez már összkomfortos modern medve, időnként felriadt, lecsoszogott, kitépett a hűtőből egy pizzát, félálmosan betolta a mikróba, majd az arcába. Azután ment vissza aludni.
Végre csak felém fordul, egyik szemét résnyire nyitja. "Miwa? - kérdi amúgy kulturáltan. Mert nemcsak modern, de kulturált is.
Rövid előadást tartok neki a néphitről. Csak bámul rám - legalábbis a nyitott szemével. Végül mégiscsak megszólal:
"Há' hülye vagy te, nézzél mán ki a zablakon, ilyenkor még a zelefántnak sincs árnyéka, nemhogy a medvének." Ezzel befelé fordul megint, jelezve, hogy részéről vége a társalgásnak. Kinézek, tényleg ömlik az eső. Hamar vége lesz a télnek. Vagy nem. Egy biztos, már a medvék sem a régiek.
