Ment-mendegélt, mi több, menetelt (masírozott) az egyszeri alföldi szegénylegény, akit összefogdosva-elcsábítva besoroztak az osztrák császár seregébe. Eddigi fiatal életében a szomszéd faluig is talán egyszer jutott el egy évben, búcsúkor, most meg napokig csak megy, megy előre a távoli ismeretlenbe. Talán a világ végén is jár már, a pusztai tanya tornácához képest, ahol szüleit és testvéreit hagyta, mindenképp. Újabb vizen kelnek át, ez már remélhetőleg tényleg az utolsó, mielőtt elérik a helyőrséget. Az Enns az, itt már komoly folyó, mielőtt csatlakozik a Dunához. Legényünk dél felé néz, ahol a napot látja. A hegyek felé, ahonnan az Enns ered, a folyó felső szakasza felé. Ober-Enns, vagy osztrákul inkább óper-ensz, majdnem óperenc. A magyar fülnek mindenképp. Ami azon is túl van, az már tényleg a világ vége, túl az óperencián. És még az üveghegyen is túl.
Tiszta időben látható, ahogy a nap fénye megcsillan az Alpok hósipkáin. Mit tudta az egyszeri, dombot se gyakran látott, bakának vitt szegénylegény, mi csillog a messzeségben. Mint ahogy csillog ma is Salzburg felé menet délre nézve, bár a globális éghajlatváltozás erősen megnyírbálta a hósipkákat. Nyaranta kifakul az Üveghegy.
