Örökre lehúnyta sérült szemét a vak ember. Nehéz élete volt, nehézzé tette vaksága és talán fogyatékosságából eredő zsémbes modora. Felesége, hű társa tiszteletreméltó kitartással vitte a keresztjét.
Nem tagadom, összeszólalkoztunk néha. Bármin össze tudtunk kapni, mint két rossz gyerek, „zsámbékiságon”, politikán, de leginkább a cigarettán. Nem sok öröme telhetett az utóbbi időben az életben, nem tudott már kijárni a lakásból, egy-két üveg sör már megártott, maradt a cigaretta – meg a beszélgetés. Amit időnként fuldokló köhögésroham szakított meg.
Még így, fogyatékkal is, elsősorban segíteni akart az embereknek. Tudják azok, akik a zsámbéki LAÉT révén jutottak sok-sok adományhoz, örömteli órához, tudjuk mi, akik ott voltunk, ha tehettük. A szeméről sem a vakság jut először eszembe, hanem, ahogy csorogtak a könnyei idén Húsvétkor, hallván az őt körülvevő boldog gyerekzsivajt a kertben.
Mert bármit is gondoljanak a népek, Bojtos Jenő látott. A szívével. 69 éves volt.
