A nyolcvanas években katonai jármű magántulajdonú birtoklása valamivel nehézkesebb volt, mint manapság. Barátunknak mégis sikerült valami titokzatos úton-módon szert tenni egy parancsnoki UAZ-ra (Ukranszkij Avto Zavod, ha valaki még emlékszik – a szerk.). Ha pedig már volt egy ilyen kiváló járműve, használta is. Többek között ezzel látogatta meg időnként a (Pesttől) távoli tanyán lakó édesanyját. Egyik ilyen alkalommal már elég későre járt, esteledett erősen. Barátunk nyomta a gázt, a nem éppen versenysportra tervezett orosz gépezet pedig igyekezett, amennyire az áttétel engedte. A kihalt vidéki úton lehetett volna amúgy haladni, ha nem kerül elő valahonnan egy rakás mindenféle jármű, ahogy szép komótosan mentek egymás mögött. Barátunknak nem tűnt fel különösebben, hogy miért van olyan sok egyforma autó olyan egyforma távolságra egymástól, előzgetett egy darabig, majd besorolt a többiek közé. Végül úticélját közel sejtve lekanyarodott a mamához vezető jólismert földútra. Elégedetten állt meg a tanya szélén, csak az ismerős kutyák furcsa izgatottsága lepte meg. De mikor kikászálódott a parancsnoki dzsipből, mindjárt megértett mindent. A tanya környékét ellepték a sötétzöld teherautók, melyekből katonák kerültek elő. Vezetési gyakorlaton voltak, ahol mindenki köteles az előtte haladó járművet követni. A sötétzöld parancsnoki UAZ-t pedig könnyű volt követni. Így szállta meg az MN (Magyar Néphadsereg – a szerk.) egyik gépesített százada barátunk (édesanyjának) tanyáját valahol az Alföldön, 1980akárhányban.
Ma persze ilyesmi nem eshet meg. Nemcsak azért, mert van GPS, ugyanakkor eredeti katonai festésű UAZ-t pedig szinte lehetetlenség szerezni, hanem azért is (leginkább), mert nincs már magyar (nép)hadsereg. Sem.
