Van egy vadkacsapárunk. Szépek. Olyan arisztokratikus gőggel sétálgatnak az udvaron a többi madárféle között. A minap megálltak itt hátul a garázs előtt. Kicsit közelebb merészkedtem hozzájuk, gondoltam, kifigyelem őket. A tojó néha hápogott egyet, a gácsér csak állt és nézett. Megpróbálom kedves Olvasóim számára nagyjából visszaadni a beszélgetést. (a cikk a kép után folytatódik)
Hápogás.
"Kéne már egy új függöny." Csend. "Meg vehetnénk egy új tévét is." Csend. "A fürdőszobára is ráférne egy felújítás." Még mindig csend, de a gácsér feje már erősen zöldül. "Egy új mosogatóra is szükség van."
És így tovább, és így tovább. Egyszercsak látom ám, hogy a gácsér nyaka furcsán mozdul, olyan görcsfélén. Le-föl jár a feje közben, de a tojó csak mondja, mondja.
A gácsér hirtelen elindul, már nem rángatózik a feje. Elcsámpázik az úsztatóhoz, beletottyan kényelmesen. A tojó némi habozás után követi, a hápogás abbamarad. Azután csak úszkálnak békésen.
A fürdőszoba - legalábbis egyelőre - meg marad, amilyen volt.
