Vannak nehéz szakmák. Meg vannak még nehezebbek. Az utóbbiak közé tartozik a betegszállító mentőautó sofőrje. Ő mesélte az alábbiakat:
"Gyakran kellett a kórházból hazavinnem olyan, jórészt idős embereket, akikért nem jött senki. Ilyenkor általában többen is ültek a mentőautóban, hogy időt és üzemanyagot takarítsunk meg. A fuvarok rendszerint a késő estébe nyúltak, nehéz volt a címeket megtalálni, az általában idős és beteg utasok pedig nehezen tájékozódtak, kevés segítséget tudtak adni.
Egyik esetben még a szokottnál is nehezebben boldogultam. Már mindenkit hazaszállítottam, csak egy idős néni maradt az autóban. Szigetszentmiklóson, a magát mára harmincezres nagyvárossá kinőtt egykori falu egyik külvárosi részén bolyongtam, se közvilágítás, se utcanévtáblák, se egy járókelő, akiktől útbaigazítást remélhettem volna. Végső megoldásként megálltam és kerestem egy helyet, ahol emberek vannak. Ez természetesen a kocsma volt. Mindenki nagyon segítőkész volt, de a cím hallatán azonnal parázs vita kerekedett, valahogy így:
- Az ott van, ahol a kopasz Józsiék laknak.
- Ott ám, az eszed tokja. A régi vágóhídnál kell felfelé menni.
- Dehogy, dehogy, a pataknál kell mindig a vasút felé tartani, majd a Béláéknál jobbra
- Hogy mondhatsz ekkora marhaságot, teljesen félrevezeted az urat. (ez lettem volna én). Két utcát kell tovább menni, és ahol az autóroncsok vannak, ott a hegy felé végig egészen a Géza bácsi menyének szőlőjéig, majd ott rögtön jobbra.
És ez így ment, nem tudom meddig, mert otthagytam a vitatkozó csoportot. Az egyik érvelő okoskodása jobban megmaradt bennem, veszteni valóm nem volt, elindultam aszerint. Mit ad Isten, pár perc után még utcatáblát is találtam, amin a keresett utcanév állt. Nagyon megörültem, mert már igencsak este tizenegy felé járt. Az adott címen nagy csend és sötétség, ami késő este azért nem igazán meglepő. Mindegy, vissza már nem fordulok, csöngettem, zörögtem, csak előkerül valaki. Végül így is lett, jöttek a háziak, név, iratok stimmeltek, elégedetten sóhajottam fel. Volna. Mert a néni, aki csendesen végigbóbiskolta a sokórás utat, a kérdezősködést, az autóval forgolódást, mostanra megmakacsolta magát. Ő itt ki nem száll, ő ezeket az embereket nem ismeri, ő itt még soha sem járt, vigyem vissza a kórházba. A rokonság engem meggyőzött, mutatták megint a papírokat, a szépen berendezett betegszobát, ami a nénire várt. De ő csak nem. Infarktus, agyvérzés, mindez együtt. Nem a betegnél, nálam. Nagy levegő, csendes, nyugodt győzködés. De ő akkor sem. Kész, vége, lefekszem, nincs tovább. Én innen sehová.
Az idő meg telt. Végül szerencsém volt, a fogaskerekek lassan beindultak, a néni emlékezni kezdett, hajlandó volt megismerni a rokonait és kiszállni. Talán éjfél is elmúlt már, nem emlékszem. Aláírattam a papírokat és csak annyi volt bennem, el innen. Nem sokkal később otthagytam a "céget", elmentem buszt vezetni."
Vannak nehéz szakmák. Becsüljük meg azokat, akik ilyen mesterséget űznek.
