Az egyszeri ember csak ült a szobájában órák hosszat és nézte a falat. Aműgy rendes, dolgos ember volt, szépen gondoskodott családjáról is, meg önmagáról is. De ha volt egy kis szabad ideje, leült-leheveredett, ahogy éppen jól esett és bámulta a falat. Nem volt azon semmi, se egy kép, se egy dísz, de még egy festékfolt sem, amin a tekintet megkapaszkodhatott volna. A családtagok úgy gondolták, ez azért már mégse járja. Addig rágták a fülét, amíg emberünk elballagott a pszichológushoz. Itt azután jól kifaggatták, csináltattak vele egy rakás tesztet, majd a doki bevont más szakembereket is, pszichiátert, neurológust, szemészt – ahogy az egészségügy gépezetében dukál. Az eredményeket nézegették, forgatták jobbról-balra, balról jobbra, még nyugtatókat is írtak fel, legalább a gyógyszerlobbi keressen egy kis pénzt ezen a furcsa ügyön. Végül nagy hümmögések és fejcsóválások után emberünket gyógyultként útjára bocsátották. Akinek első útja természetesen haza vezetett, ahol a családtagok rögvest alaposan kikérdezték. Majd bekapcsolták a nappaliban a tévét és azt bámulták testületileg. Kivéve emberünket, aki már nem húzódott vissza magányosan a szobájába, hanem ott ült a nappaliban a kanapén a többiekkel együtt. Azok a tévét nézték, ő a falat. Meggyógyult.
