Nem volt könnyű a máshonnan kitelepítettek sorsa Németországban a háború után. De nem volt könnyű az ottaniaké sem. A Zsámbéki-medencéből elüldözött német származású családok egyikének még a megszokottnál is rosszabbul ment, olyannyira, hogy a gyerekek nem ettek napok óta. A családfő - megelégelve a szomorú sorsot és más kiutat pillanatnyilag nem látván - átballagott a jobb módú helybéli szomszédhoz, hogy kölcsönkérjen legalább egy kosárra való krumplit. A szomszéd azonban kerek perec nemet mondott. Emberünk dolgavégezetlenül ment haza. Némi töprengés után megint átment a szomszédhoz, de most már nem egyedül. Vitte magával a házban lévő öreg, de jó karban lévő puskát is. A szomszéd így is beengedte megint, de ismét csak nem volt hajlandó adni semmi ennivalót. Ekkor hősünk, hogy nyomatékot adjon kérésének, belelőtt a mennyezetbe. A szomszéd mindjárt térült-fordult, hozott egy kosár krumplit. Emberünk hazament. Aznap krumpli volt vacsorára - pontosabban, volt vacsora. A dolognak nem lett hatósági következménye, de a szomszédok ezek után nem beszéltek egymással, még csak nem is köszöntek. Eltelt egy nap, kettő, egy év, kettő, eltelt negyven év. A gyerekek felnőttek itt is, ott is, az asszonyok örök nyugalomra tértek, a férfiak magukra maradtak. Továbbra sem köszöntek egymásnak, de csak kerülgették egymást, templomban, szüreten, focimeccsen. Egyszercsak főhősünk nekidurálta magát és becsöngetett a szomszédhoz. Kezében egy kosár krumpli, meghozta a régi adósságot. Kibékültek, jó barátok lettek, talán még ma is élnek.
