Ahogy két hivatalos ügy között sétálok a Nagykörúton, a forró, zajos nyári délutánt harsány szirénázás teszi még elviselhetetlenebbé. Az Elmű rohamkocsijai haladnának sebesen. A sínépítők gépe akaszkodott össze a "Blahán" valami kábellel, utóbbi húzta a rövidebbet. Aminek eredményeként az egész környék villany nélkül maradt.
Megálltam a (volt) Emke sarkon, néztem a feltúrt aszfaltot, a hőségben sürgölődő munkásokat. A pár éve felújított síneket ismét felújító akarat végrehajtóit. A lámpák nem működtek, két rendőr irányította a csúcsforgalomba hajló kocsiáradatot. Egy erősebb felépítésű és egy vékonyabb. Különösen az utóbbi ténykedése ragadott meg. A körút külső sávja busz- illetve kanyarodó sáv, az itt haladókat terelte a Rákóczi út felé. A legtöbb (szabálytalanul) egyenesen továbbhaladni szándékozó fegyelmezetten vette tudomásul az ukázt, néhányan azonban fittyet hányva az eléjük álló egyenruhásra vad szlalommal kikerülve azt tovább mentek. Egyik-másik majdnem el is ütötte. Az arány pesti viszonyokat alapul véve nem volt rossz, öt percre jutott egy kikerülés, bő tíz percre egy elütési kísérlet. Rendőrünk állta a sarat. Én meg álltam a sarkon. Néztem, ahogy egy nem túl jól fizetett közalkalmazott próbálja tisztességgel végezni a feladatát, érvényt szerezni a törvénynek, bármit is jelentsen ez 2009 Magyarországán. Állt a forróságban, zajban, porban és benzingőzben, miközben testi épségét is kockára téve kereste a rend valamiféle fogódzóját egy morálisan megroggyant ország lezüllött fővárosában. Ahogy a tűzoltók, mentőorvosok, kórházi ápolók és még sorolhatnánk. Miközben az állami vállalatok és hivatalok felső(?) köreiben irdatlan pénzszórás, mondjuk ki, nyílt tolvajlás folyik. Abból a pénzből, amit a kisemberek szó szerint a szájuktól elvonva, vért izzadva fizetnek be. Most még.
