Tél végén találkoztunk utoljára. Homokszínű amerikai sivatagi bakancs, zöld tengerészgyalogos kabát, az Irakot megjárt hadfi szinte kötelező kellékei. És a Zsámbékon, Mányon egyaránt sokak által ismert harsány jókedély. Betegségnek, depressziónak nyoma se volt. Beszélgettünk a derűs februárvégi napsütésben, miközben körülöttünk nyüzsgött a zsámbéki piac. Ment volna vissza megint. A pénz is elfogyott hamar persze, de vonzotta, várta vissza a soknemzetiségű, élettel teli férfitársaság, a Kaland. Inni ugyan nemigen lehetett, a konvojsofőr élete sem fenékig tejfel. De jót tett neki, szikárabb lett, mozgékonyabb. Szóba került a jóval veszélyesebb, de havi tízezer dollár magasságában fizető üzemanyagszállítás is, annak minden kockázatával, autózni a különféle felkelők, lázadók, egymással is hadakozó csoportok rpg-jének hatótávolságában. De a sors nem engedte, hogy lángoló roncsok között érjen véget. Itt ment el közöttünk. Akik ott voltak, mondták, perccel előbb még a tetőn tüsténtkedőket igazította el, ahogy mindig.
Emlékezünk rád, Lali, és emlékeznek rád a környékbeli háztetők.
(Lengyel Lajossal szívroham végzett, a negyven percen át végzett lelkiismeretes újraélesztési kísérletek nem jártak eredménnyel. 55 éves volt)
