Ennyi volt a kenyér. Három forint hatvan fillér. Persze a mesterséges olcsóságnak ára volt. Sokszor volt csomós, sületlen, igénytelen, vagy esetleg éppen megégett. Délutánra legtöbbször elfogyott a boltból. Ha este kívánta volna meg valaki és nem volt éppen otthon, esélytelen volt még Budapesten is.
Volt persze néhány kisebb pékség, ahol lehetett illatos, frissen sült kenyeret venni akkor is. Emlékszem, megboldogult apám átzavart az egész kerületen - hetvenes évek, "a pangás évei", ahogy jóval később nevezték - hogy igazán jó kenyeret ehessünk, amihez órás sorbanállás után juthattam hozzá. Falun még rosszabb volt, szintén megéltem félnapos sorbanállást kenyérre várva nyaraló kölyökként.
Ma már nincs fillér. Forint sincs, ötforintos a legkisebb zseton. De a kenyér lassan megint háromhatvan, az inga visszaleng, a kígyó pedig a saját farkába harap. Semmi extra, nem grehem, meg szezámmagos, vitaminos, csak olyan átlagos a jobbikból, amit harmadnap is meg lehet enni, nem esik szét morzsahalomra. Félkilós szegedi cipó 169 forint. Egy kiló belőle 338. Még nem háromhatvan. 22 forint (kerekítve már csak húsz) híja van…
