Legutóbbi vizes kalandozásunk Németországba vezetett (Azért a víz az úr ...>>>), ahogy talán Olvasóink is emlékeznek rá. Az ilyen tanulmányút akkor a legérdekesebb, ha van összehasonlítási alap, ezért kézenfekvőnek tűnt az ötlet: nézzünk körül idehaza is. Ha pedig itthon vagyunk, akkor érdemes talán a saját mindennapi ivóvizünkkel kezdeni.
Sokan bizonyára tudják, hogy a Zsámbéki-medence települései Tatabányáról kapják a vizet. Néha morognak a népek, hogy a karsztvíz gyorsabban koptatja a vízmelegítőt vagy a mosógépet, de ezért bőségesen kárpótol az onnan kapott ásványvízminőségű víz tisztasága, De erről majd később bővebben.
Juhász László barátunk, a pátyi vízmű igazgatója régi jó ismeretségben van Takács Péter úrral, az Északdunántúli Vízmű tatabányai üzemvezetőjével, így némi telefonálgatás után megszervezett lapunk számára egy látogatást a – nem tudom másképp mondani – vízbányába. (ezúton is köszönjük a lehetőséget – a szerk.)
Rövid autózás után kellemes őszies időben érkeztünk meg a tatabányai központba. Itt Takács úr személyesen fogadott bennünket (Juhász László, Háló Zsolt és szerénységem), majd részletes előadást halhattunk a diszpécserközpontban, miközben a monitorokon figyelhettük, „merre folyik a víz”.
A kilencvenes évek bányabezárási hulláma nem kerülte el Tatabányát sem, ahol a szénkészlet egyébként is kimerülőben volt. Van viszont egy kincs a mészkősziklában, ami életünk szempontjából még a szénnél is fontosabb. Hatalmas vízvagyon húzódik a hegy gyomrában nagyjából kétszáz méter mélyen, ami az ide tartozó települések vízfogyasztását a jelenlegi szinten állandónak tekintve mintegy 40-50 évre elegendő vízet jelentene akkor is, ha nem lenne utánpótlás. De szerencsére van, a csapadékvíz is nagyjából ennyi idő alatt szivárog keresztül a felsőbb rétegeken, miközben teljesen megtisztul. Olyannyira, hogy – és itt utalnék bevezetőnkre – a bánya mélyéből bevizsgált ásványvíz jön fel és ez jut el a zsámbéki, pátyi stb. csapokhoz is. (Főszerkesztőnk mindjárt üzletet is látott a dologban, de – ahogy elmondták – a gyakori tulajdonosváltások nem tették lehetővé, hogy a kétségtelenül komoly beruházást igénylő palackozó terítékre kerüljön. Pedig a fáma szerint akadt arab üzletember, aki a vízért olajjal fizetett volna – egy az egyben.)
Innen kap vizet a Zsámbéki-medence szűkebb térségén kívül Bicske, északi irányban Dorog, sőt részben Esztergom is és természetesen Tatabánya.
Az elméleti felkészülést követően a tettek mezejére léptünk. Illő módon beöltöztünk: gumicsizma, munkásruha, gumiköpeny, sisak, lámpa – ahogy bányászkörökben dukál. Csak akkor bizonytalanodtunk el kissé, mikor a légzőkészülék működését kezdték magyarázni, de megnyugtattak, húsz éve nem volt baleset. Reméljük, további húsz évig sem lesz.
Imígyen felszerelkezve kísérőnkkel beszálltunk a liftbe – a bányászok kasnak mondják, emlékezve a régiekre, akiket tényleg fonott kasban engedtek le kötélen – majd a fentiek „Jó szerencsét!” köszöntésétől kísérve leereszkedtünk a hegy gyomrába, mintegy 200 méter mélységbe.
Odalent olyan igazi cseppkőbarlang-hangulat fogadott bennünket. (váratlan fordulat egy karszthegység belsejében – a szerk.) Annyi különbséggel, hogy egy „mezei” cseppkőbarlang viszonylag ritkásabban van ellátva csövekkel, szivattyúkkal és generátorokkal, melyekből itt akadt jócskán. Ahogy mentünk előre a járatban, egyre több helyről folyt-szivárgott-fröcskölt stb. a víz, pedig ahogy elmondták, új furatok készítésével és a régiek megtisztításával sikerült a fakadó vizek mintegy háromnegyedét „megrendszabályozni”, jelentősen csökkentve ezáltal a vízveszteséget. A felesleges, vagyis az ivóvízhálózaton kívül „önhatalmúlag” közlekedő vizet a közeli Galla patakba vezetik, a mennyiség így is jelentős.
Miután végigjártuk-botorkáltuk az összes járatot, visszaérkeztünk a lifthez. Itt vezetőink még elmondták, hogy rendszeres időközönként felmásznak a lift tetejére, ahonnan lassú menetben szemrevételezéssel ellenőrzik az aknában található csöveket, vezetékeket és egyéb gépészeti elemeket. Végszükség esetére van egy menekülőlétra is. 200 m-t felfelé kapaszkodni nem kis erőfeszítést kíván, bár állítólag az aknában emelkedő víz komoly sportteljesítményt hozhat ki az emberből. Szerencsére ilyen eset még nem volt. Meg ne is legyen.
Minden tiszteletünk azoké az embereké, akik nap mint nap ezen a nedves-hűvös helyen dolgoznak a hatalmas mészkőszikla mélyén, azért, hogy nekünk elég legyen egy csapot eltekerni a falban ahhoz, hogy kiváló minőségű ivóvízhez juthassunk. Ha egy meleg nyári napon jóesően oltjuk szomjunkat az éltető nedűvel, néha gondoljunk rájuk is.
(a cikk a kép után folytatódik)