Ezekkel a hónapokkal mindig baj van. A "Nagy Októberi Forradalom" novemberben volt, az Oktoberfest meg szeptemberben. Lehetne - ebben is - egy orosz-német együttműködés, csak az angolszászok folyton bekavarnak. Igaz, ott még incsben mérik a naptárt, mit is várhatnánk tőlük.
Ráadásul idén jubileum van. 200 éve történt, hogy I. Lajos (Ludwig) bajor király az esküvője napján hét országra szóló lakoldalmi ünnepséget szervezett - mai szóhasználattal megabulit. A dolog olyannyira népszerűvé vált - naná, hiszen ingyen, legalábbis olcsón lehetett zabálni meg vedelni - hogy a derék király és utódai attól kezdve minden évben megszervezték az ünnepséget a München melletti réten. Amit mindjárt el is neveztek a királynéről Theresienwiesének.
Az eltelt két évszázad alatt persze a város alaposan körbenőtte a hagyományos helyszínt, a rét füve helyén is már csak aszfalt van, de a buli "megasága" megmaradt.
Ha már arra jártunk és sikerült munkával hasznosan tölteni az időt, kollégáimmal úgy gondoltuk, egy kis lazaság belefér vasárnap este. Úgyhogy irány a Theresienwiese. Két napja nyitott a Fest, az újság szerint péntek-szombat egymillió látogató volt. Úgy látszik, ezek a németek csapatban mindig jobban érzik magukat és a csapat náluk tízezer embernél kezdődik.. A kocsit leraktunk a vásárvárosban (München-Riem), ha az ember innen tömegközlekedik (közösségi közlekedik - a szerk.), akkor 24 óra parkolás ingyenes. U2 (ez nem egy tengeralattjáró, meg nem is együttes), átszállás Innsbrucker Ring, majd S1. Munkatársam fel is háborodott azon, hogy kiszálltunk, majd öt méter megtétele után szemben beszálltunk a másik szerelvénybe. Se lépcsőhegyek, se fáramászás, a németek kényelmesek. Este hat körül értük el a célt. A metróállomáson már sűrűn állt a nép, de emlékeim szerint még így sem érte el a hetvenes évek kettős rangadói után a Népstadion állomáson feltorlódott tömeget.
Odafent bevetettük magunkat a vásári sokadalomba. Afféle műszaki érdeklődésű emberként távolabbról szemrevételeztem néhány brutálisan merész "körhintát", de hamar abbahagytam, mert már a nézéstől rosszul lettem. Egy-két darabot bízvást kiadhatnának bérbe valamelyik ország űrhajósainak kiképzéséhez - már ha még lenne űrprogram valahol.
Beültünk egy sátorba, mint utólag kiderült, talán a legkisebbe. Persze ne egy kutyaólra gondoljunk, ez is volt vagy nyolcezer személyes. A körfolyosón ki volt írva, megállni tilos! Ha valaki mégis megpróbálta, hamar kialakult a torlódás és megakadt a sör- és sültcsirkeforgalom olajozott gépezete.
Az idei Oktoberfest hatalmas előnnyel bírt az eddigiekhez képes, hála a nyáron megnépszavazott Rauchverbotnak, megszűnt a bagózás a sátrakban. Így a levegő sokkal tisztább lett és a tömeget is könnyebb volt elviselni.
Csak úgy a tisztesség kedvéért legurítottunk egy literes sört, amit még vendéglátóink is pofátlanul drágának tartottak. (10 ajró). Ezzel együtt nem engedték, hogy akárcsak egy centet is fizessünk.
Kint közben besötétedett, de a terület szinte nappali fényben úszott. Szép komótosan körbejártunk, bekukkantottunk ide-oda, próbáltuk átvenni a hangulatot. A pár óra el is telt, mire körbeértünk, 11-kor leállnak a sörkiméréssel a sátrakban, hogy a polgár készülődhessen a másnapi munkanapra.
Az évek során az Oktoberfest egyre inkább turistalátványossággá nőtte ki magát, az olasz vendégeknek például külön lakókocsiparkolót alakítottak ki a vásárvárosban. A helyiek inkább a számos müncheni sörkert egyikében töltik idejüket, ott maguk között lehetnek és olcsóbban is megússzák.
A megerősített készültség között visszakúsztunk vonatunkig, ami szép kényelmesen elvitt minket az autókhoz. A másnapi újság szerint három egész verekedés is volt vasárnap. Mi csak vidám embereket láttunk, meg azt, hogy nem vártak reggelig, már menetközben takarították a fesztivál utcáit.
Reszkess, München, jövünk megint.
