Májusi számunk vezércikkében idéztünk pár mondatot Dr. Matolcsy György "Adóreformot, most!" című igen tanulságos dolgozatából. Lapunk megkeresésére a volt gazdasági miniszter, jelenleg országgyűlési képviselő és a Növekedéskutató Intézet igazgatója, készséggel állt rendelkezésünkre egy hosszabb beszélgetés erejéig.
Hogy érzi magát?
Ha a saját életemet, munkámat tekintem, akkor köszönöm, egészen jól. Ha azonban - munkámból adódóan - az ország gazdasági helyzetét veszem szemügyre, mindjárt kevésbé jól.
Annyira aggasztó a jelenlegi helyzet?
Nagyon. Ha csak a felszínen mozgunk, és a pénzügyi tüneteket tekintjük, amit talán legmarkánsabban a hatalmas és egyre növekvő költségvetési hiány jelez, akkor is elég sötét a kép. Ha pedig a számok mögé is nézünk és a mélyebb okokra próbálunk fényt deríteni, akkor még kevesebb okunk van a derülátásra, mert a pénzügyi válság hátterében az egész magyar társadalom válsága húzódik meg.
Nézzük hát, mit mutat a lázmérő!
Magyarország GDP (Gross Domestic Product, bruttó nemzeti össztermék - a szerk.) arányos költségvetési hiánya jelenleg 67%. Ez óriási szám, a maastrichti kritériumok (az eurozónába való belépés pénzügyi feltételei - a szerk.) ezt 60%-ban maximálják. Ezt az adatot elfedi a gazdasági vezetés által folyamatosan hangoztatott 4-4,5 %-os éves GDP növekedés. Egy dologról azonban majdnem mindenki "elfeledkezik": jelenleg a hazai GDP mintegy háromnegyedét az itt tevékenykedő multinacionális cégek állítják elő, aminek hasznát nagyobbrészt el is viszik innen, csupán egyharmadát forgatják vissza az ország gazdaságába. Ezért pontosabb képet ad a valóságról a nemzeti jövedelem (GNP) értéke. Ezzel számolva viszont gazdasági növekedésünk már csak 2% éves szinten, amivel nemcsak az újonnan csatlakozott Úniós országok sorában vagyunk utolsók, hanem Románia és Ukrajna mögött lemaradva az egész régióban sereghajtók vagyunk.
Az országban erős politikai megosztottság uralkodik, ami még csak nehezíti a helyzetet. Nyugtasson meg, hogy legalább a közgazdásztársadalomban konszenzus van.
Ami jó hír a jelenlegi nehéz helyzetben, hogy a mértékadó közgazdászok - függetlenül attól, melyik közgazdasági irányzat hívének vallják magukat - valamennyien látják a gondokat és egyöntetűen súlyosnak ítélik meg azokat. Eltérések a válság, vagy válságközeli állapot kezelésének módjában vannak.
Ön milyen gyógymódot javasol?
Mélyreható, az egész gazdasági struktúrát érintő reformra van szükség, az átgondolatlan, koncepciótlan, kapkodva meghozott intézkedések csak elmélyítik a nehézségeket, növekvő társadalmi közérzetromlás mellett csak a betervezett összeg töredékével fogják tudni csökkenteni a hiányt. A kormány által első körben tervezett bevételnövekedés irreális, 100 Ft-ból jó, ha az egyharmada be fog jönni, mert a másik egyharmadot kikerülik, a harmadik harmadot pedig a megnövekedett behajtási költségek miatt mindjárt fel is éli az apparátus.
Mennyi ideje van a kormánynak valóban hathatós intézkedéssorozattal előállni?
Igencsak gyorsan kell cselekedni, mert szeptember elején olyan konvergenciaprogramot kell benyújtanunk az Európai Únió felé, amiből egyrészt az látszik, hogy ezúttal komolyan gondoljuk a reformokat, másrészt pedig az, hogy a vállalásaink - figyelembe véve az ország adottságait és jelenlegi meglehetősen szűk mozgásterét - reálisan végig is vihetőek.
Ön szerint mennyire elkötelezett a kormányzat a tényleges reformok mellett?
A miniszterelnök megnyilvánulásaiból mindenképpen komoly szándék érződik, kérdés, hogy a változásokban ellenérdekelt jelentős erők, legelsősorban is a túlduzzasztott apparátus mennyire kötik meg a kezét, illetve mennyire fognak az intézkedések a hivatali útvesztőkben a már megszokott módon elakadni. Tény, hogy kényszerpályán vagyunk, az ország bevételeinek egyre nagyobb részét kell adósságtörlesztésre fordítanunk. Privatizálható vagyon ugyanakkor jóval kevesebb van, mint a kilencvenes években és azok jórészét sem lenne szabad eladni. (Magyar Villamos Művek Rt., Paksi Erőmű stb.) Az energetikai ill. közműszektor privatizációját amúgyis elhibázott lépésnek tartom, ami csak még jobban kiszolgáltatja az országot a külső hatásoknak.
Hogyan fogna hozzá a gondok rendbetételéhez, ha lehetőséget kapna rá?
Sem a foglalkoztatás aránya, sem szerkezete nem megfelelő ma Magyarországon, ezért a legfontosabbnak a munkahelyteremtést tekintem. Nehéz azonban megállapítani a magyar gazdaság tényleges foglalkoztatási és munkanélküliségi szintjét, hiszen munkaerő-piaci felmérések szerint legalább 700 ezer létező munkahely után egyáltalában nem, vagy csak részlegesen adóznak.
Hazánkban a legnagyobb foglalkoztatói kört nem a multinacionális cégek képezik, hanem a hazai kis- és középvállalkozások. Őket nem sarcolni kellene, hanem támogatni (de leginkább békén hagyni - a szerk.), ráadásul ők a megtermelt jövedelmet nem viszik ki az országból, hanem itt fektetik be ismét. Ha csak az adminisztratív terhek - pl. a kismillió különféle adó és járulék külön bevallása - megszünnének, már ez önmagában jelentős fejlődést eredményezne anélkül, hogy tőkét kellene megmozgatni. A hivatali ügyintézés felgyorsulása az Úniós átlag közelébe és a körbetartozások megszűnése nagyjából megkétszerezné a pénz forgási sebességét, ami további százalékokat jelentene gazdasági növekedésünkben, és ezt még mindig tőkebevonás nélkül értük el. Legfontosabbnak azonban az üzleti bizalom helyreállását tartom, a hitelesség megteremtését pedig a gazdaságpolitika irányítóinál kell kezdeni. Jelenleg a belföldi közvélemény és a külföldi befektetők egyaránt meglehetősen szkeptikusak a verbális megnyilvánulásokkal szemben, tényeket várnak, stratégiába ágyazott hathatós, átgondolt intézkedéseket, nem pedig szólamokat és nagyhangú ígéreteket - utóbbiakról éppen mostanság derült ki, hogy mit érnek.
A problémák olyan nagyok és olyan mély gyökerűek, hogyha most nem találunk nemzeti konszenzuson alapuló megoldást, akkor hamarosan a végképp leszakadók mezőnyében találjuk magunkat. Kelet-Európa egykor irigyelt reformgazdaságából könnyen a régió sereghajtójává válhatunk.
