Mondtam, elküldöm postán. Pedig nagy, nehéz, ráadásul kettőt kértek belőle, fél nap, amíg becsomagolom őket. Nem, az nem jó, vigyem személyesen, állítsam be őket és hozzam el a rosszakat. Kifizetik az utamat, de menjek. Pedig Parád odébb van, nagyjából 130 km Zsámbéktól. Súlyosbítva egy budapesti átkeléssel. Rendben van, akkor legyen egy kirándulás. Nyomik még egyszer átnéz, bepakol, nafta, matrica és hajrá.
(A cikk a kép után folytatódik)
Ahhoz képest egész jól ment. A szerda délelőtti nyüzsiben szűk egy óra alatt átértem Nagyfalun és már gurultam kifelé a hármason. Annyira belejöttem a gurulásba a gyér forgalmú pályán, hogy jóval túl is szaladtam Gyöngyösön. (morogtam is a Macival, hogy miért nem szólt. Azzal védekezett, hogy elszundított az unalmas autópályán) Nem baj, a Mátra keletről is Mátra, innen még úgy sem láttam. Detk. Aki kekszet vesz időnként, annak ismerős a név. Abasár. Ez meg a borkedvelőknek lehet ismerős. Visonta. Balra a falu, jobbra az erőmű. Röpke pillanatra el is tévesztettem az utat, egy ipartalanított országban egy mérnök számára élmény a fogyatkozó számú ipari létesítmények látványa, márpedig az erőmű még távolról is impozáns. Végül rátaláltam az eredetileg tervezett Gyöngyös-Mátraháza-Parád útvonalra. (24-es főút). Kanyar kanyar hátán, jó darabig felfelé, majd a Kékestető alatti hágótól ugyanaz lefelé. Kezdett a tengeribetegség kerülgetni, örültem, mikor a parádsasvári elágazás után kicsit ritkábbak lettek a kanyarok. Végre beértem Parádra. Elrendeztem az önkormányzatnál a nyomtatókérdést, felpakoltam a lomot, de még mindig csak fél kettő volt Kicsit bambultam a faluban, rám is köszöntek néhányan, pedig talán húsz éve is van, hogy utoljára arra jártam. (kár, hogy ez a szép hagyomány Zsámbékon kiveszőben van, bizonyára a városi lét az oka - a szerk.)
Mehettem volna a közeli Recskre az emlékparkot megnézni, meg Parádfürdőre kicsit áztatni magam. Mivel mindkettőt külön-külön is egésznapos programnak ítéltem meg, maradt a Kékestető visszafelé. Felértem, elém kerül egy öregúr "láthatósági mellényben". Megtámogatva a helyi vállakozásokat (170 Ft egy óra + 30 Ft nagyvonalú jatt) leparkoltam majd sétálni indultam. A sípályán egy szem hó nem volt, igaz, a lift sem járt. Mindjárt feltűnt messziről egy impozáns torony piros antennával a tetején, csináltam is róla néhány képet. Talán a címlapra is felkerül, ha a szerkesztőm másképp nem dönt. Közben elhaladtam egy motoros emlékhely és az 1014 m-es csúcsot jelző nemzetiszínű kőoszlop előtt. Lefényképezni nem tudtam, mert két, vevők híján unatkozó boltos ücsörgött rajta. Továbbmenve bástyához hasonló magas kőépület meredezett előttem, fent ideális kilátóterasz. Hátsó bejáratán tábla, "Átjárás előre", de az ajtó zárva volt. Mint ahogy elől is. Ez egy ilyen épület volt, egy bezárt szálloda.
Mint később az étteremben elmondták, immár három éve. Viszont az emléktábla szerint a háború előtt nemhogy kiválóan működött, hanem "hozzájárult Észak-Magyarország gazdasági fellendüléséhez". Ettől mindjárt meg is éheztem, találtam egy teraszos önkiszolgáló éttermet. Bent csillogó krómacél edények, de se kaja, se ember. Viszont kajaszag az volt, ez némi reménnyel kecsegtetett. Végül kiderült, az étel odabent van, a tálalóedények csak szezonban vannak megtöltve. Mindegy, lőttem egy karfiollevest (490 Ft). (spenót nem volt, sem másmilyen főzelék). Közben nézhettem a Mátrát a teraszról. Kár, hogy kicsit párás volt az idő. De továbbra is bennem volt a felmászhatnék valami kilátóba.
Megint a nagy piros toronnyal szemeztem, végre felfedeztem, hogy fel lehet rá (bele?) menni. Lift 480 Ft. A mami a portán eligazított: befizetem a pénzt, utána nyomkodom a gombokat. Self service, ahogy a művelt orosz mondaná. Volt nyitott terasz is, meg fedett, utóbbi büfével. Itt játszott a címben említett kávé. (capuccino 300 Ft). Az árak pesti (zsámbéki?) mércével szolídak voltak, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a megmaradt Magyarország legmagasabb hegycsúcsából csak egy van. (Zsámbékból is csak egy van - a szerk.) A büfés elmondta, hogy elég nagy a pangás, főleg így hétköznap, a nyári meg a téli szezon között félúton. Lefelé lépcsőn jöttem. A piros-fehér-zöld követ is le tudtam fényképezni, szerintem már hűvös lehet ilyenkor a huzamosabb ücsörgéshez. Szuvenírt nem vettem. Egyrészt, mert smucig vagyok, meg másrészt is. A parkolós bácsi lelkesen integetett, falun még barátságosak az emberek az idegennel is.
(a cikk a kép után folytatódik)
Lefelé megpihentem Mátraházán, mert itt is nagyon régen voltam. A fából készült, az általában megszokottnál ízlésesebb büfésoron még ettem egy kakaós palacsintát. (120 Ft). Az itteni árusoknál volt néhány érdekesebb portéka, mindenféle faragott végű (fa)fokosok, botok. De itt sem vásároltam. (indoklást lásd fent - a szerk.). A hazaút - egy tankolást leszámítva - eseménytelenül telt.
Még megálltam egy órára az Aréna Plázában akklimatizálódni, nehogy a vidéki kiruccanásból hirtelen visszatérve a zsámbéki városi nyüzsgésbe pszichés problémáim legyenek. Kifelé megnézhettem a naplementét, ami vöröses fénykoszorúba fonta a lovi (ügető - a szerk.) meghagyott tribünjét. Boldogult fater jutott eszembe. Bár mi azon ritkán ültünk, mert az az első osztály tribünje volt, a céllal szemben. Mi meg mindig a harmadik(!) osztályon ácsorogtunk. Ahová futamszünetben átjöttek az első osztályról is az "urak", mert itt lehetett 3 Ft-ért is fogadni.
