Egy szomorú nap
2003. augusztus 18. Tikkasztó nyári délután, a hivatal egyik hűvös szobájában beszélgetünk. Egyszer csak berontanak: “Ég a Főiskola!“. Hittük is, meg nem is, mindenesetre rohantunk kifelé. És valóban, az északi toronyból dől a füst. Első gondolat: tűzoltók. Második: fényképezőgép. Fel a polgárőr mellényt és bele a sűrűjébe. A mieink már ott vannak, megtámogatva a tapasztalatcserére érkezett német tűzoltó-tanoncokkal – jórészt tizenévesekkel. Ők nyaralni jöttek, barátkozni, most mégis váratlanul éles helyzetbe kerültek. Bár azt mondják, tűzoltó (orvos, rendőr) soha nincsen szabadságon.
A zsámbéki tűzoltócsapat szakszerűen, erejét megfeszítve dolgozik, de a felszerelés gyenge. A fecskendők sugara nem ér fel a tűzig, csak a falakat hűtik, a még nagyobb bajt megelőzendő. Hiába érnek sorra be a többiek, a nagyobb kocsik nem tudnak egy útban lévő épület miatt a homlokzat elé kerülni. Mire a technika feláll, addigra a tető menthetetlen. A kár első becslésre is többszáz-milliós. Az éjszakát a kocsiban ülve töltjük, vigyázunk a romokra.
A fűben szanaszét holtfáradt tűzoltók hevernek. Leégett a tető, de áll az épület, és a tűz nem terjedt tovább a falura. Szerencsére nem fújt aznap a szél. Azóta eltelt két év. Amitől mindannyian féltünk, megtörtént, a tűz következményei továbbgyűrűztek.
A Főiskola elköltözött, a tető újjáépítése még el sem kezdődött, a hasznosításra nincs világos, kidolgozott elképzelés. Mi meg itt állunk, várunk, és megint szegényebbek lettünk, nemcsak egy illúzióval.
Ég a zsámbéki Főiskola épülete