Buli volt. Pótszilveszter, pontosabban. A kocsmáros és a vak ember régi jó cimborák voltak. Sok volt a vendég, a kocsmáros tette a dolgát. A vak ember meg ült a törzshelyén, közel a pulthoz. Fázós volt, talán a rossz vérkeringése okán, amiben az évtizedek alatt elszívott sok cigaretta is közrejátszhatott. A pult melletti asztaltól nem messze volt egy ajtó, ami a nagy jövés-menésben sokszor nyitva maradt, ezért Jenő bá' - a vak ember - még a szokottnál is jobban fázott. Ezt többször is szóvá tette barátjának, a kocsmárosnak. Géza bá' - a kocsmáros - megtette, amit tehetett, feljebb csavarta a fűtést, figyelt a nyitvamaradt ajtóra, de egyszercsak megelégelte az állandó duruzsolást. Találomra lekapott egy báránybőr kucsmát a fogasról, majd belenyomta Jenő barátunk fejébe "Nesze, hogy meg ne fagyj!" felkiáltással. Annak se kellett több, mérgében odakapott Gézához és meg is kapaszkodott annak ünnepi alkalomra tartogatott fehér selyemingében. Olyan jól sikerült a mozdulat, hogy az ünneplő ing csak annyit szólt: reccs, és hosszában szépen végigszakadt. Géza sem volt rest, belekapaszkodott ő is Jenőbe. Azután csak állt ott a két cimbora összekapaszkodva nagy mérgesen, de végül csak nem bántotta egyik sem a másikat. A mérgük is hamar elszállt, elengedték egymást, talán még egy fröccsöt is megittak a nagy ijedtségre. Az elszakadt ing máig megvan valahol, a báránybőr kucsmáról nem tudunk.
