Készülök. Készülök arra az időre, mikor még drágább lesz az üzemanyag – a jövedelmekhez képest mindenképpen. Másképp szólva, kevesebb jut majd rá, mert ennivalóra kell majd. Megszűnik a hobbiautózás, az ül kocsiba, akinek dolga van. Azután majd az sem. Nagyapáinknak nem jelentett problémát pár kilométert lesétálni, nem fog majd az unokáinknak sem. A lábunkat megint arra fogjuk használni, amire a Jóisten adta. Nem leszünk túlsúlyosak, hanem erősek, egészségesek még idősebb korunkban is.
Egyszóval, edzésben kell lenni, mert mi van, ha – bármi okból – tényleg menni kell néhány kilométert. A faluban – bocsánat, város, szól közbe a szerkesztő – már csak akkor autózom, ha cuccolni kell valamit. A szatyor kaja a boltból nem számít „cuccolásnak”.
Gondoltam, most régiós szemlélettel is próbát teszek, irány Páty. Az idő jó volt, meg idő is volt, úgyhogy gyerünk. A faluvégi tábla szerint 6 km, innen a hegyről már inkább hét, de Páty másik vége – ahová tartottam – már erős nyolc. A felszerelést nem ragoztam túl, hiszen olyan élethelyzetet kívántam megtapasztalni, ami hamarosan esetleg sokak számára mindennapos élmény lehet. Jó cipő elengedhetetlen, ebből a szempontból mellényúltam, az egyébként bevált katonás túrabakancs hosszabb aszfaltos gyaloglásra nem a legmegfelelőbb választás. Valami kabátféle is dukál, útközben lehet eső, szél. Nem lett volna ildomos túlélőkabáttal nekivágni, nem mindenkinek lóg otthon ilyen a szekrényben és az időjárás sem indokolta. Maradt a bőrdzseki, strapabíró darab és mégis van megjelenése, nincs hajléktalan”feeling”. Egyéb cucc, farmernadrág, papírzsebkendő, bicska, telefon – ha mégis gödörbe lépek – némi aprópénz. Meg persze fényképezőgép, ez mégiscsak egy útibeszámoló.
Nekiindultam. Útközben feltöltekeztem némi tápanyaggal kedvenc Cba-mban, kisbuci, falat virsli, banán, nassolás, fél liter víz. Első állomás a faluvégi egykori tüzép volt, rácsodálkoztam a romos telepre, majd mentem tovább. Az árkok végig tele eldobált flakonokkal, sörösdobozokkal, néhol zsák szeméttel. A fődíjat azonban a „Döglött kutya szatyorban” című kompozíció nyerte el. Már elnézést, higgyék el, engem legalább annyira megvisel az ilyen látvány, mint Önöket. De ha meg nem beszélek róla, mindenki azt hiszi, minden oké itt a környéken.
Az autóforgalom gyér, noha szombat délelőtt van és kellemes tavaszias idő. Naja, a már említett üzemanyagárak. Elhagyom jobbra a két kutat – ezekről lesz majd külön cikk. Kis emelkedő, kanyar, rövidebb szakasz, majd a hosszú egyenes. Újdonsült tavunk már kétoldalról mossa az utat, majd csak beomlik egyszer valami nagyobb teherautó alatt. Igaz, egy hatvanas tábla már kint van, meg egy felkiáltójel is. Mindig az volt a baj, hogy nincs víz a (Zsámbéki)-medencében, hát most van. Ha meg olyan esőt kapunk, mint tavaly tavasszal, akkor lesz is még. Megyek tovább, balra elhagyom a majort, jobbra a Herceghalom felé vezető magánutat. („a havat nem takarítjuk’) Jön a hosszú emelkedő, ha ezen felkaptatok, utána Pátyig már csak kellemes séta. El is fáradtam a kaptató végére. Ha lenne nálam bicikli, most gurulhatnék kilométerszám. Nyugi, lesz olyan is, de most gyalogolunk. Páty szélénél balra be, a földúton az árokban. Kocsival már nem lehet, feltúrták az elejét. Folytatás a Bellandor lovasközpont mellett, ahol éppen rendezvény volt. Tovább a kertek alatt, végül elértem a Landora Étteremhez. Ca. két órás séta Zsámbékról, igaz, közben sokszor megálltam bambulni, fotózni.
Az étterem egy jó ebéddel támogatta meg „sportteljesítményemet”, ezúton is köszönet érte. Na, de még vissza is kellene jönni, ehhez már nem fűlt annyira a fogam (lábam), főleg teli hassal nem. De muszáj, mert az idő is szelesebbre fordult, meg az eső lába is lógott. Hazafelé lejtett ugyan az út, de a szél felerősödött és persze szembe fújt. Barátaim fel akartak venni, majd később egy kedves ismeretlen is, mindannyiuknak köszönöm. Bizonyára már látszott, hogy nehezebben lépek. De kitartottam. (egy férfiban legyen tartás – a szerk.) Közben számoltam a sörösdobozokat is, a Zsámbék tábláig pontosan 200 db-ot. Miután a másik árok nagyjából hasonló sűrűségben volt megterítve, ez négyszáz dobozt jelent ezen a rövid útszakaszon. Hazafelé még megálltam barátoméknál, akik – látva viharvert állapotomat – szintén enni adtak. Úgyhogy mozgás ide vagy oda, plusz kalóriákkal felszerelkezve vágtam neki az utolsó „hegyi” szakasznak. A táv nem volt nagy – oda-vissza mintegy tizenhét kilométer, de az aszfalton legközelebb gyalgoljon bakancsban, akinek két anyja van. Vagyis máskor sportcipő. Másnap reggel jártam azért egyet megint izomláz ellen, meg kíváncsi voltam, ott vannak-e még a sörösdobozok a faluszéli megállóban. (Ott voltak)
Érdekes élmény volt, kérdés, mindennapos mozgásnak meg tudnánk-e szokni, ha úgy hozná a szükség. Pláne, ha még egy talicskát is tolni kellene.
