Csórók voltunk. Persze, mikor nem, de akkoriban hihetetlen mélységekben jártunk. Ahogy kedves Olvasóink mindjárt látni fogják. A csóróság mellett ifjú, bohó – és mindig éhes – egyetemisták is voltunk. Nem éheztünk, de dőzsölésről sem volt szó.
A menzán ettünk, mikor mire volt keret a szűkös zsebpénzből. Ami állt tanulmányi ösztöndíjból, szociális támogatásból, meg dolgoztunk is néha a tanulás mellett (helyett). A szerencsésebbek kaptak apanázst otthonról. Én nem.
De térjünk vissza a menzához. Állunk sorban délidőben, mikor meglátom egyik évfolyamtársunkat, nevezetesen Ferit, amint éppen érdekes kísérletet folytat. Főzeléket kért feltéttel, majd a feltétet – egy jóképű szelet sülthúst – rutinos villamozdulatokkal betuszkolta a spenót mélyére. Amúgy ez a Feri rém okos gyerek volt, kente-vágta a matekot meg a villanytant, emellett gyönyörűen zongorázott. A pénztárhoz már – látszólag – üres főzelékkel érkezett, addigra a fodrozódás is elült a spenótadag tetején. A hús ára megtakarításként jelentkezett, mai árakon legyen mondjuk a spenót kétszázötven, a sülthús háromszáz. Állítólag ezt többszor is megcsinálta, többféle főzelékkel és feltéttel, lebukásról nem hallottunk. Mégse mertük – akartuk? – utána csinálni. Viszont a névadás rám maradt. Kitalálták? Ez lett a búvárszelet. Bár a kifüggesztett étlapon valamiért sosem láttam viszont.
