A zsámbéki ember elvitte a hegyről a kukát. Nagyon meg lehetett szorulva, nem volt ez divat a hegyen, még a homelessek között sem. Kiborogatta a fűbe, majd levonszolta egész a falu közepéig, a kék boltig, ahol megpróbálta becserélni cigarettára és italra. Nem jött neki össze, elzavarták. Húzta a szürke műanyagedényt tovább, a főúton lévő kocsmáig. Ott sem kötöttek vele üzletet, nagyon világított a felirat a köztisztasági edényen. Ami végül némi kerülővel visszaérkezett jogos tulajdonosához. Happy end? Hát persze, olyan magyar módra. Pár napra rá kihívták a hegyre a rendőröket. Ne gondolják, hogy a kukalopás miatt. Hanem mert büdös volt, de nagyon. Dögszag, hogy ne kerteljünk. A zsámbéki ember akkor már napok óta oszladozott, mikor a lakatlan házban rátaláltak. A kukalopás lehetett élete utolsó jelentős tette, ezzel el is lobbant a mécses.
A szociális háló teljesen széthullott, miközben azok az országgyűlési képviselők, akik legtöbbje szegénységet csak képen látott, keservesen kiizzadott adóforintjainkat számla nélkül veszik fel, mint "költségtérítést".
Alattunk is van egy lyuk a szétszakadt hálón és éppen zuhanunk. De amíg földet nem érünk, nem fáj. Azután majd minket is megtalálnak. Ha más nem, a szagunk majd bízvást elárulja, hol vagyunk.
