Vonatozhatnékom támadt. Ez olyasmi nálam, mint másnál az, hogy megkíván egy igazgatóhelyettesi állást a BKV-nál. (MÁV-nál - a szerk.) Olyan nap- és pénzlopóst, milliósfizetéses-végkielégítésest, ahogy dukál.
Az ötlet onnan jött - mármint a vonatozás - hogy a környéken jártomban-keltemben időnként elhúzott mellettem egy jókülsejű vonat. Nem lehetett a közismert elővárosi, mert az piros, ez meg bordó volt, ráadásul nyomta rendesen. Egyik józanabb pillanatomban megpróbáltam beazonosítani, amiben sokat segített az oldalán virító méter magas felirat: RailJet. "Megtáltosodott a Máv" - vélekedtem. Rávetettem magam a netre, ahol kiderült - váratlan fordulat - hogy a nevezett vonatot nem mi, hanem az osztrákok (ÖBB) üzemeltetik. Ettől még akár jó is lehet - gondoltam honfigőggel.
További kutakodásom során megtudtam, hogy az RJ szerelvények egy része akár Münchenig is elkocog bő hat óra alatt, valamint Pestről indulván megállnak Tatabányán (és Győrben) is. (Tatabánya azért érdekes, mert Pestre még egy MagLev (lebegő mágnesvasút - a szerk.) miatt sem utaznék fel, pláne nem hagynám ott az autót.)
Mikor pedig elolvastam azt is, hogy létezik ún. bécsi kirándulójegy, oda-vissza mindössze 31 Euróért, inkluzíve bécsi tömegközlekedés, már-már a tettek mezejére léptem. Elgurulok Tatabányára, leparkolom a gépet valami megbízható helyen, felülök a vonatra, csatangolok kicsit Bécsben, megeszem egy (kettő) sütit, iszom egy kávét és visszajövök az esti vonattal, majd hazakocsikázom Zsámbékra. Közben gondolkodom a világ forgandóságán meg az élet nehézségein, amúgy Márai módjára. (bocsánat a szerénytelenségért - a szerk.)
A minap elég őszies idő volt, olyan: vagy ülök a gép előtt, vagy járok egyet. Utóbbit választottam, irány Tatabánya. Az erdőn át (Szomor-Gyermely-Tarján) hatvan-hetvennel kocogva sem tartott egy óráig az út. Leparkoltam és elsétáltam az állomásig. Tatabánya Hauptbahnhof nem csinál túl nagy kedvet a vasúti kiránduláshoz. Az aluljáró még úgy-ahogy tartja magát. Az állomás előtti téren zsibárus hangulat, már amennyire a szemerkélő esőben ez lehetséges. Az állomásépület modernista szocreál, unikálisan pesties hangulat az egyébként rendezett városban. Ahogy egy régi barátom mondta mindig, mikor ilyesmit látott: "pusztulat".
Megkerülve néhány alkoholistának látszó személyt megtalálom a pénztárat. Reménykedni akkor kezdtem, mikor észrevettem a feliratot: "Euróval is lehet fizetni". Ez mégiscsak Európa. A pénztáros elmondott mindent, volt bécsi kirándulójegye is, valamint tudott a kedvezményes müncheni jegyről is. Telefonon viszont nem tudtam volna érdeklődni - sem jegyet lefoglalni - mert az egész pályaudvarnak egy központi száma van, ami vagy foglalt, vagy nem veszik fel. Európa, de inkább úgy a (keleti) széle felé. Mindenesetre megtudtam, amit akartam - a sor fel is torlódott mögöttem, mert ez az egy pénztár volt nyitva összesen. Dél felé járt, a menetrend szerint egyidőben érkezett az RJ Budapest és München felől. Véletlenek márpedig nincsenek, ezt meg kell néznem. Átballagtam a fedett hídon, le a lépcsőkön a peronra. És lőn, pár perc késéssel befutott mindkét vonat. Lehet azon meditálni, hogyan szedett össze a Pestről jövő ugyanúgy három percet, mint a Münchenből jövő, de ne akadjunk fenn apróságokon, talán csak itt akart találkozni a tesóval. Az ablakokon át bekukkantottam a vagonokba, amennyire a sötétített üvegen át lehetett. A kifelé menő a másodosztályon csurig volt, amit kérdésemre az ajtóból kilógó biztonsági ember is megerősített. Nem baj, majd elsőn megyek, megéri a pár Euró pluszt, hogy ki tudjam nyújtani a lábam - gondoltam.
A Münchenből jövő szerelvényről idősebb házaspár verekedte le magát számos csomaggal, magyar vendéglátóik segítségével felküzdötték magukat a lépcsőn (ca. 30 lépcsőfok), majd a másik lépcsőn le a csatlakozó vonathoz. Még jó, hogy nem kerekesszékkel jöttek. Beteg ember ne vonatozzon, a Máv így harcol a sportos nemzedékekért.
A két RJ kifutott, magamra maradtam a peronon. Hihetetlennek tűnt, hogy mindössze 31 Euróért magam mögött hagyhatnám a rozsdás kerítéseket és megafonokat, a repedt üvegtáblákat és foghíjas lépcsőket és röpke kétórás vonatozás után leshetném a Wien Westbhf. pályaudvar márványpadlóján dolguk után siető jólöltözött embereket. Olyan érzésem volt, mint amikor a nyolcvanas években a Keletiben búcsúztattuk a "nyugatra" indulókat. A vonaton már akkor le-föl fontoskodtak a határőrök, vámosok, pedig a határ még jóval odébb volt. Most nincsenek határőrök, vámosok, utazhat az ember nyugodtan. Egy valami azonban megmaradt, bármennyire is szerettük volna sokáig az ellenkezőjét hinni. A különbség.
Kisétáltam az állomásról és vígasztalódásként behelyzetem az arcomba egy Sacher-tortát a szomszédos Vértes-centerben.
Münchenbe meg megyünk majd kocsival, ahogy eddig is. Kerül, amibe kerül. Vagy nem megyünk sehová. Végülis válság van, nem igaz?
