Még Karácsony előtt kezdődött, legalábbis a cselekvő része. A gondolat persze már régebben is motoszkált bennem. Olaszország második legnagyobb – és ugyanakkor „legnyugatiasabb” – városa, divatfőváros, mint Párizs, London, Frankfurt (és az újraegyesítés óta Berlin), ráadásul Milánóban még nem jártam.
Szóval, böngészem a netet a borús, esős „karácsonyi” hangulatban. Ki kellene szakadni kicsit a búbánatos közegből, előre hozni a tavaszt. Nézem a jegyárakat. 90 euro. Meg nyolcvan. Meg hetven. Mint egy visszaszámlálás. Ment lejjebb is, ötvennél megállt. Oda-vissza. Akkor hajrá!
A középső még nem volt külföldön, kis felvidéki kiruccanást leszámítva. „Jössz velem?” – kérdezem.
„Mikor, hová?” – vigyorog. Februárban, Milánóba. A srác egyeztet a másik felmenőjével, még nagyobb vigyorral tér vissza. „Jövök!”
Ahogy mondani szokás, innen már csak kézügyesség kérdése. Egyedül az iskolai kikérő lehetett (volna) még kérdéses, de egy talpraesett tizenhat éves már sok mindent el tud intézni. Úgyhogy január elején megcsináltuk a foglalást majd félretettük a dolgot és végeztük tovább napi teendőinket.
A hetek hamar elteltek, eljött az utazás ideje is. Egyik hétfő reggel kényelmes kilencre megérkezett a taxi (TAXI23, innen a környékről).
(a cikk a kép után folytatódik)
A gép csak 12 után indul, de a srác még nem repült, hadd szokja a hangulatot. Előző este már mindenki áramvonalasan bepakolt, persze a lehetőségekhez képest. Mégis csak tél van, egy-két melegebb ruhadarab is be kell férjen. Az M0-án bő ötven perc alatt kint voltunk Ferihegyen. (Budapest Liszt Ferenc). Az időjárás borongós. Ismerkedés a repülőtérrel, mosdó, nézelődés. Még mindig nincs egy pad sem odalent. Ne ücsörögjön a paraszt, csekkoljon be és húzzon a ...ba. Esetleg üljön be a kávézóba aranyáron. Még jó, hogy fent a mosdó előtt van még néhány vassszék, de ez kevés. Remélem, cikkemet elolvasva majd azokat is elviszik onnan. Az árak a büfében mintha csökkentek volna, eltűntek a kétezer forintos sütemények. Vagy apróra összeszáradtak. A mostani árcédulák olyan plaza-felső kategóriásak, nagyobb is a forgalom a legutóbbinál. Bejelentkezünk (a becsekkolás szót előbb már elsütöttem). Az egyik pakkot ingyen felveszik. (Ryanair) Jön a security. (magyarul mondva security – ez így írásban nem jön vissza.) A bakancs nem ússza meg, le kell venni, viszont az üres palackot áthekkeltük a röntgenen, kivédendő a tranzit hatszáz forintos ásványvizét. Majd a mosdóban feltöltjük jóféle pesti csapvízzel. A rutintalanoktól elveszik a tele palackokat. Kóstolunk, Oremus szamorodnit és Sztolicsnaja vodkát. (vodkát csak én). Reptéri stressz oldva. A másik standon játszunk a lányokkal, kapunk egy jókora piros lakatot meg csokit. Tranzit boltok promóció. Esetleg, ha lejjebb vinnék az árakat. Itt már vannak kényelmes fotelek, nézzük a gépeket a nagy üvegablakon át és befaljuk a magunkkal hozott tízórait. Elsodródunk a kapunkig. Beengednek a lenti csarnokba, itt elakad a gépezet. Majdnem egy órát ácsorgunk. A gép erősen késik, feltételezhetően a rosszra fordult időjárás miatt. Végre megindulunk, mint a birkák. Kint enyhe hóvihar. A sapkám persze a feladott poggyászban. (a cikk a kép után folytatódik)
Felfurakszunk, Zsolti ablakhoz ül, nekem már csak a másik oldalra jutott hely. Nem itt dőlt el, hanem már a jegyvásárlásnál. Jobb így, nincs lökdösődés.
Ha izgul is a srác, nem mutatja. Először rükvercben megy a gép, ez szokatlan lehet. Megpróbálom kiszámolni, mennyi idő alatt érnénk így ki. Persze csak akkor, ha a szárnyvégek nem akadnak fenn valamelyik autópálya-híd alatt. Irányba állunk, kis gurulás, majd nekifutás és hopp, már repülünk is! Ha a Wright testvérek ezt megérhették volna! Nemsokára fényképezhetjük az Alpokat.
A mentőmellény-bemutató után hozzák a kaparós sorsjegyet, egy milla a főnyeremény (euróban), közben támogathatjuk az árvákat is. Némi ellentmondást érzek. Ha nyerek, elveszem az árvák pénzét? Vagy biznisz, vagy jótékonyság. Bár tudjuk, a „jótékonyság” az egyik legnagyobb biznisz, csak meg kell nézni, milyen autók állnak a segélyszervezetek irodái előtt.
Az Alpokon túl már süt a nap. Fényképezzük az észak-olasz tavakat.(a cikk a kép után folytatódik)
Hamar elrepült – szó szerint – a másfél óra. Leszállás Bergamo (Orio al Serio). Átépítik, bővítik, alig találjuk a csomagomat. (ezzel a csomaggal lesz még gond) Jó hír, a transzferbusz akciós. (5 pénz). Manökenszerű hölgy előttünk, mondom a srácnak, nézd, micsoda bombázó – már érzem a divatbemutatók illatát. A nő persze magyar, ahogy kell. Beszélgetésre nincs idő, elsodor a beszállás. Nagyjából egy óra az út Milánóig, jórészt autópályán. Érkezés Stazione Centrale (központi pályaudvar).(a cikk a kép után folytatódik)
Még szállást kell keresnünk. Nem foglaltam előre, hadd lássa a gyerek, hogy megy ez. De előbb ennie kell, a serdülőkor egyik átka, hogy folyton éhes az ember. Keresgélésre nincs sok idő, marad a Burger King. Két sajtburger 7.40. Ennyiért akár már pizzát is ehettünk volna. Befaljuk, körülnézünk, készül néhány fénykép. A pályaudvar impozáns és grandiózus. Még Mussolini építtette, a belső terek, mint egy katedrálisban. Fél óra bolyongás után a második próbálkozásra találunk egy szerény háromcsillagos szállodát 69 euróért. Ebből 4 az idegenforgalmi adó, a gyerekre nem vonatkozik. (Bécsben mintha csak egy euro körül lenne). Ahogy mondani szoktuk, falura jó lesz, holnap még javíthatunk. Kipakolunk, kicsit szuszogunk, indulunk sétálni. Még nem mondtam, pedig fontos: az időjárás pazar. Legalábbis február elejéhez képest. 8-10 fok, napsütés. Körbesétáljuk a pályaudvart. A vonatokhoz csak érvényes jeggyel lehet bemenni, de aki elég határozottan megy, azt nem állítják meg, úgyhogy mi így teszünk. Van itt is olyan TGV szerű vonat, Velencébe megy. Kinézelődjük magunkat, megyünk vacsorázni. Közben benézünk Michelangelohoz. Nem a szobrászhoz, hanem a nevét viselő szállodába. Szimpatikus recepciós hölgy 170 eurós ajánlattal próbálkozik. Megmutatják a szobát is, kétszer akkora, mint a miénk. Plusz adó. Annyira nem jó sem a nő, sem a szoba. Még körülnézünk. Járunk egyet a környéken, majd irány egy pizzéria, nem messze kis szállodánktól. Nem kell a hosszú listából választanom, eldadogom-mutogatom, mit ennék. Szalámi, sajt, paprika. Lehet, még lekvárt is kérhettem volna rá.
S lőn. Egy pizza, két sör. Huszasból még adnak is vissza. Odafelé gyanakodtam a hely miatt, merthogy kevesen voltak bent, de a gyereknek lett igaza. Ahogy enni kezdtünk, megjöttek az olaszok is. Amíg várják a pizzájukat, rendelnek egy üvet bort. A mi vacsoránk is megjön ezalatt. A pizza és a sör jó, közben beszélgetünk. Otthon nincs rá idő. Hazasétálunk, még egy kis beszélgetés, azután alvás.
Reggel kényelmes fürdés, készülődés. Vár a turista-főétkezés, a szállodai reggeli. Nem túl nagy a büfé, de van minden.(a cikk a kép után folytatódik)
Tanja kedvesen mosolyog, csinál nekünk igazi olasz kávét. Sokat beszélgetni nem tudunk, beesik pár kínai (a gyerek japánnak nézi őket – hiba) Megindul a reggeli nagyüzem. Jó, hogy kicsit előbb jöttünk, a legjobb asztal a miénk. Van csokis croissant, meg vaníliás, továbbá vajas meg lekváros. Tiszta Párizs. Meleg büfé nincs, végül is ez csak három csillag. Egy lágytojást még ettem volna, talán majd holnap. Felmegyünk, bepakolunk, kijelentkezünk. Nincs gond a hotellel, de a gyereknek megígértem, legalább egy éjszakát „luxusszállóban” töltünk. A Doria Grand Hotelt már tegnap kinéztük, pár perc séta odáig, közben városnézés. A tegnap esti barátságos fiú nincs bent, a kopasz manager elég morcos. Először azt mondja, jöjjünk vissza délután. Mikor látja, hogy indulnánk, mégis talál üres szobát. Egy hölgy megmutatja, akkora, mint a háromcsillagban, de 120-ért. Nem kérjük. Elmagyarázom a hölgynek, hogy a szoba nem lenne rossz, de a főnöke modorán lenne még javítani való. Mire leérünk, már el is döntöttük, megyünk tovább. Nem eröltetjük a köszönést, igaz, ők sem. Az ajtót azért nyitja a boy, neki köszönünk.
Megyünk tovább, újabb próbálkozás, majd szinte „véletlenül” fennakadunk a Hotel Gallesen (Best Western lánc, van Pesten is). (a cikk a kép után folytatódik)
Ez még a booking.com-ról ismerős, már ott is szimpatikus volt. Van wellness is, ők spa-nak mondják. Itt is megmutatják a szobát. 145 pénz, kiköhögjük. Cuccolni nem kell, a csomagunkat közben felhozták. Mire adnék valami szerény jattot szimpatikus kísérőnknek, eltűnik. Az ablak a rue, bocsánat, via Buenos Airesre néz. Ez simán bevisz a belvárosba.(a cikk a kép után folytatódik)
Kicsit vakarózunk, indulunk várost nézni. Nem sokkal tíz után vagyunk, kezd a pára felszállni, kisüt a nap. A szállodai térképpel és a fényképezőgéppel felszerelkezve abszolút turistának nézünk ki. Cipelem a nagy gépet, remélem, látszik a képeken. A srác nehezen tájékozódik, hiába, falun nőtt fel. Azért belejön. Átadom neki az irányítást, hadd szokja. Kezd a környék sétálóutcásodni. Még messziről, de feltűnik a dóm is (il Duomo). (a cikk a kép után folytatódik)
Nem olyan, mint az útikönyvben, tele van állvánnyal. Hátulról támadunk, feltűnés nélkül. Megkerüljük oldalról, jó nagy. Nem hiába építették 500 évig. Először felmegyünk a toronyba. Illetve, ameddig lehet, mert a tornyot is renoválják. Hatalmas tévé – ez sem volt benne az útikönyvben. Igaz, Expo van – a tévé alatt van a bejárat. Marcona hadfiak őrzik, detektorkapu is van. A marcona hadfiak amúgy mosolygósak. Nem csoda, itt biztos szórakoztatóbb, mint a hegyekben menetelni óraszám, esetleg tankcsapdát ásni. Gyalog megyünk fel, 7 euro. Diákkedvezmény nincs. Lépcső lépcső hátán, már nem bánom, hogy csak a teraszig megyünk. Innen is pazar a kilárás, sajnos, elég párás a levegő. Állítólag tiszta időben az Alpokat is látni.(a cikk a kép után folytatódik)
Bejárunk mindent, amit lehet, fényképek is készülnek. (a cikk a kép után folytatódik)
Egy óra élvezkedés után lemászunk, megpróbálunk magába a Dómba is bejutni. (a cikk a kép után folytatódik)
Elől zárva. Oldalt nincs zárva, de mégis. A katonák azt mondják, délután kettőtől. Biztos mise van. Vagy valami. Átvágunk a téren, már gyűlik a nép. Rálesünk II. Viktor Emánuel lovasszobrára és bemegyünk a Galériába. (amit szintén róla neveztek el). Plaza ala 19. század. A bevásárlás katedrálisa, élhetnék közhellyel.(a cikk a kép után folytatódik)
Viszont hűvös van, itt nem süt a nap. Belesünk mind a négy ágba, a kereszt közepén Prada (női), szemben Prada (férfi). Árak nincsenek kiírva. A túlsó végen kibukkanva egy pilantás a Scalara, majd irány vissza. Délidő van, a gyerek pedig ismét megéhezett. Arra számítottam, hogy körben kajáldák és kávézók a téren, de nem. Nyilván húzósak az árak, Pradaék meg tudják fizetni a bérleti díjat, Giovanni, a pizzás meg nem. Egy hely azért akad, a téren ki van rakva pár asztal, de a nap nem süt oda, így meg hideg van. Bent szűkebb, az emeleten van hely, félköríves ablak mögött. Pesti könyvelőiroda-feeling, de rálátunk a térre meg a szoborra. A Dóm jobbra takarásban, de mi tudjuk, hogy ott van. Ettől még jobban érezzük magunkat. Akciósat eszünk, ami ki van a téren plakátolva. Olasz-amerikai menü, pizza+kóla, tízért. Mindjárt lövünk kettőt, ezzel kihúzzuk estig. De az este még messze van. Vissza a Dómhoz, kettő után már be lehet menni. Katonák itt is. Motozás nincs, de a táskákba belenéznek. Nálunk csak fényképezőgép van, kis táskában, ami senkit nem érdekel. Bent félhomály, áhitatos csend. Körbejárunk, majd beülünk egy padba, magunkba szállunk.(a cikk a kép után folytatódik)
Gyújtanánk mécsest is, de nem tudunk. Van kitéve kosárnyi egyeurós mécses, de égni nem ég egy sem. Gyufánk meg nincs, sem öngyújtónk. Nem bánkódunk, ha nem, hát nem. Kijövünk, a téren már sűrűbb a nép. Leülünk a (második) Viktor Emánuel szobor talapzatára, a nap egész kellemesen meglangyosította a köveket. Csodáljuk a Duomot. Bennem a kisördög, felmászom a szobortalapzatra. A gyerek szerint mindjárt elvisz a készültség. „Mire ideérnek, már lent is vagyok” – mondom és kattintgatok párat. Senki nem jön, a kerge turista nem ellenfél. Azért leugrom néhány kép után, ne stresszeljük a szervet – sem magunkat. Egy férfi galambokat idomít. Magot szór a jelentkezők karjára, akit azután megrohannak a madarak.(háttérben a királyi vár)(a cikk a kép után folytatódik)
Délutánodik, még sok a látnivaló. Elindulunk a Sforzesco felé. Útközben turistacsoportok, hangulatos teraszok. Indiai külsejű mutatványosok, az alsó látszólag egy kézzel tartja a felsőt, aki mintegy a tenyerén ül. Ha csak negyven kiló, akkor is csodaszámba megy. Kicsit bámuljuk, nem jövünk rá a nyitjára. Lehet, hogy tényleg lebeg?(a cikk a kép után folytatódik)
A Sforzesco (Sforza-vár) közelről egészen nagy, komoly erősség lehetett a maga idejében. (a cikk a kép után folytatódik)
A gyereket megtalálják a madzagárus fekák, rákötik a karkötőt és vadul hablatyolnak. Szenegáliak, mint kiderül, legalábbis azt mondják. Nagyon barátságosnak tűnnek, de a végén mégis csak pénzt kérnek. Nem kapnak. „Ne tarts szemontaktust, előre nézz, ne állj meg” – okítom a srácot. (a cikk a kép után folytatódik)
Sempione park, a tóban teknősök. Érdekes, hogy itt nem lopják el őket. A park végén a béke diadalíve, olyan, mint Párizsban a kicsi a Louvre mögött (jarden de Caroussel). (a cikk a kép után folytatódik)
Kanyar jobbra, megkerüljük a parkot, eljövünk az Aréna mellett. Lehet, hogy az alapjait még a rómaiak rakták el. Élénk sportélet, villanyvilágítás is van. Bent profik, kint amatőrök. Biztos nem került tízmilliárdba. Visszaérkezünk a Buenos Aires útra, indulunk a szálloda felé. Útközben a már idefelé is látott szuvenírárus. Barátságos fiatal férfi, felvásároljuk a képeslap- és hűtőmágnes készletet. Engedményt is kapunk. Még betérünk egy szupermarketbe, sör+süti öt euróért. Ki akarjuk még próbálni a szállodai wellnest is, ha már négy csillag. Kicsit heverünk az ágyon, iszunk egy kis sört majd leliftezünk az alagsorba. Az öltözőnél egy kicsit elbizonytalanodom, egy mosolygó hölgy jön ki fürdőruhában. Igen, koedukált. Bemegyünk, de több nő sajnos nincs bent. A medence szép, de kellemetlen meglepetéssel szolgál. Valamiért melegvízre számítottam – mégis csak hűvös volt az idő kint – ez pedig úszóvíz. Úgyhogy úszom is ca nyolc métert, csak, hogy felmelegedjem. Vissza már gyalogolok, irány a szauna. Zsolti még elfürdőzik egy darabig. Fázósan csinálok egy-két jógakunsztot a medence mellé terített törülközőn, de hamar abbahagyon, nincs igazán közönség, csak néhány nyugdíjas. A szauna legalább jó meleg. Mire kijövők, fiam is megunta a spa-t, fél óra elég volt. Felmegyünk, főzünk teát – ingyenes tea- és kávéfőzőszett a szobában. Használat előtt elolvastam a kitett szállodai tájékoztatót, nehogy úgy járjunk, mint az egyszeri magyar a minibárral. Teázunk, pihenünk, dumálunk, közben nagyjából bepakolunk. Alszunk.
Reggel nyugis kelés, rengeteg időnk van a gépindulásig. Töltsük hasznosan, irány a reggeli. (a cikk a kép után folytatódik)
Fent van a tetőn, körben ablak. Nyitott tetőterasz is van, de ott még ilyenkor nem terítenek, azért csak hűvös van még ilyenkor reggel. (Kilátás a tetőteraszról)(a cikk a kép után folytatódik)
Komótosan reggelizünk, csak fánkból van hatféle. (itt kellene elsütni azt az elcsépelt viccet, hogy nem a fánk kicsi, hanem a pofánk nagy. De nem lenne igaz, mert a fánkok nagyok). Van meleg kaja is, meg mindenféle. Maradhattunk volna még egy napot. Azért nem kapkodunk, jó óráig elreggelizgetünk. Inkább csak kóstolgatunk, ha nem repülnénk délután, még mindig ott eszegetnénk.
Pihengetés, összepakolás, még egy kis netezés a hallban, kijelentkezés. Pár perc séta a pályaudvarig, ahonnan a busz indul. (a cikk a kép után folytatódik)
(A Pirelli-torony Milánó egyik jelképe)
Útközben az újságosnál tudunk jegyet venni, meglepő módon itt is öt euro. Éppen indul a busz, 11-kor már a bergamoi reptéren vagyunk.
A gép meg negyed háromkor indul. Nem baj, nézelődünk, napozunk odakint, majd bejelentkezünk. Megint felveszik a nagyobb koffert ingyen. A tranzitban is nézelődünk, de ha már eddig megálltuk, hogy nem vettünk semmi komolyabbat, akkor már itt sem esünk kísértésbe. Még egy térképre áldoztam volna, de a könyvesboltban nem volt.
A gép késik, áll a sor. Úgy látszik, mostanában ez a módi. Fél óra ácsorgás után eszembe jut, esetleg le is ülhetnék a szomszédos padok egyikére. Mire elhelyezkedem, a sor megindul.
A gépen most már egymás mellett ülünk. És fényképezünk folyamatosan.
Úgy nagyjából félúton búcsút intünk az azúrkék égboltnak, beszürkül alattunk minden. A Kárpát-medence ezen része fölött sűrű felhőtakaró. Azután kibukkanunk a felhők alól és hamarosan ráismerünk az M0-ára. Kis zökkenés, már lent is vagyunk.
Besétálunk, várjuk a csomagomat. Lehet, fel sem kellett volna adni? Végre megjön, de már messziről olyan furcsán, féloldalasan néz ki. Ahogy közeledik, egyre rosszabb sejtelem vesz erőt rajtam. Hogy koszos, abba még belenyugodnék. Hogy le van törve róla az egyik fogantyú, még arra is legyintenék.
De mind két oldala fel van hasítva a cippzár mentén. Leveszem, belenézek. Odabent szemlátomást minden rendben, nem hiányzik semmi és az ajándék sör sem tört el a ruhák között. Megyek reklamálni. A fiatalember rutinosan fogadja határozott fellépésemet, úgy tűnik, csak nekem szokatlan a dolog, számára – ahogy elmondta – szinte mindennapos eset. Lemondok a jegyzőkönyv felvételéről, küldeni fognak egy cseretáskát. Azért sajnálom Párizs-járó kínai bőröndömet. (A Ryanair javára legyen mondva: hazaérkezés után két nappal küldtem el az e-mailt a címemmel az angliai központba, még aznap visszaigazolták, hogy a cseretáska úton van. Hittem is, meg nem is a hazai reklamációs gyakorlaton edződve. A következő pénteken már meg is érkezett az új táska.)
Öcskös kedves szokása szerint értünk jött. Bepakoltunk, kifizettük a rablással felérő parkolási díjat – csak hogy biztosan tudjuk, hogy már itthon vagyunk. Ezután Zsámbék felé vettük az irányt, némi farkasréti kerülővel, vacsorával, beszélgetéssel, ezúton is köszönjük.
Itthon ajándékosztás, beszélgetés későig. Lehet az élményeket feldolgozni, azután készülni a következő megmérettetésre. Amiről szintén igyekszünk majd beszámolni.
Árkos Antal
Tetszett? Kérem, olvassa el az alábbiakat is, előre is köszönöm:
Il Duomo
(A Pirelli-torony Milánó egyik jelképe)
